Besencziné Tóth Erika önkéntes beszámolója a Pécs-Márigyüd szakaszról

Aztán már persze több mint 24 órája vagyok fent amikor most hajnalban a lakodalomból hazaérve 4 órakor lerogyok a székre : az asztalon egy -egy hosszú lista az előkészületi feladatokról, örömmel tölt el, hogy mindent kipipálhattam rajta. Mint zarándokvezetőnek, mindenre (is) fel kell készülni…nemcsak fizikai, hanem lelki értelemben is. Olyan jó érzés: én mindent megtettem! Lám, minden (is) belefér a napba, ha a szándék mögött ott vannak az égiek…

De mi is történt tegnap?

Hajnali 3.15-kor gyülekeztünk a megadott parkolóba ahol a reggeli köszöntés után keresztünkkel, zászlóinkkal és imával felvértezve elindultunk utunkra. Van valami különös ebben a hajnali indulásban… Először is sötét van, és a fejlámpa fénye mellett még inkább ismeretlenek az arcok, ismeretlenek az utca és maga az út kövei, de mégis az imában máris megjelenik a biztonság, a közös akarat és cél, a szándék, és nyoma sincs a bizonytalanságnak. Másképp éljük meg a napfelkeltét, a rácsodálkozást nemcsak a természetre, hanem egymásra is…Jé te vagy az? A sötétben fel sem ismertelek… Elhagyva a város fényeit még sötétebb útszakasz következik, a láb botorkál, a szem figyel de a lélek máris együtt van az első rózsafűzérben, összetart, erőt ad.

Az enyhe pirkadatban érjük el Pogányt, ahol az első út menti kereszt tövében énekünkkel hálát adunk az új napért. Rövid elmélkedés után ahogy tovább indulunk már elkezd cseperegni az eső, hosszú hónapok után, amit persze önző módon rögtön betudunk a zarándoklatunk ajándékának.

A falut elhagyva egy újabb keresztnél állunk meg elmélkedni és imádkozni, ahol a kereszten a következő felirat van: A béke és összefogás jegyében…. Rögtön az jut eszembe, hogy hányszor de hányszor vitt erre az utunk, hányszor álltunk meg itt imádkozni, de valahogy ennek a feliratnak most mégis mennyire más az üzenete! Talán soha nem gondoltuk, hogy egyszer majd a békéért indulunk útnak…

Több verssel készültem az útra, amely a békéről szól, de a nagy készületben „véletlenül” egy olyan verset is találtam, amely Szergej Alekszandrovics Jeszenyin orosz költő írása:

Elindulok

Elindulok,
szelíd zarándok,
mezítlábas szegénylegény,
amerre úsznak zsenge ágak
Nyírfaderék fehér tején.

A földet végis-végig mérem,
követve képzelt csillagot.
Közelgő jósorsom remélem,
míg rozstáblák közt ballagok.

Piros almát emel az égre a hajnal hűvös tenyerén.
Kaszások indulnak a rétre énekül lassan ring felém.
Falu-sövény mellett haladva csöndes igéket mormolok:
százszor boldog, ki elfogadta a tarisznyát, vándorbotot,
boldog, kit gyér öröm vigasztal, barát, ellenség elfeled, kit dűlő, mezsgyekő marasztal,
s ki csak kévéknek hajt fejet.

Úgy érzem, a „békés” verssorok mellett valahogy mégis ez volt számomra az, ami leginkább jellemezte napunkat. S talán a vers második sorából , nem tudom csak most gondolkodtatott el igazán,ahogy leírtam, amikor is jött a szívembe egy érzés: mezítláb megyek tovább! Felajánlom ezt a Mária útért és azokért akik ma úton vannak zarándoktársak, zarándokvezetők, önkéntesek személyében.

A virradattal nemcsak a világosság, hanem az eső is egyre nagyobb cseppekben zúdult ránk, az elmélkedéseken egyre inkább szétfolytak a betűk, és már ritkultak az alkalmak, hogy elővegyem őket. Maradt az ima, az ének és a léptek.

Bissén volt így az első és egyben utolsó hosszabb pihenőnk, ahol egy buszmegállóba menekültünk az eső ellen. A férjem és egyik jó barátunk hozta ki az általam összekészített szeretetlakomát. Egyik zarándoktársunk szivecskés, Mária utas kitűzőket készített a Békéért felirattal, amiből aztán újabb ötletek lettek: egy ilyen szívet csináltam és vittünk a keresztünkön és a szeretetlakomára is szív alakú gofrikat készítettem a zsíros kenyér mellé. A lelki töltet mellett mindig jól esik a fizikai is, talán apró figyelmességek, de remélhetőleg szívbe vésődtek. A hűvösben jól esett a forró kávé is, ki gondolta volna még pár nappal ezelőtt a nagy hőségben… Egy új zarándoktárs ma ünnepelte 40. születésnapját élete első zarándoklatával, és Ároni áldásával…..

Miután a bendőnket is megraktuk, és a maradék még „el nem folyt” elmélkedést felolvastam, csend szakasszal vágtunk neki a meredek Tenkes hegynek. Máriagyűdön a Tv várt minket, amely önmagában azért jó érzés, mert tanúságtételünk, példánk talán az otthon maradtaknak is adni tud.

A kegytemplom ajtajában szépen felsorakoztattuk a bakancsokat, hogy ne vigyük be a sarat, viszont vigyük be hálánkat, kéréseinket a Szűzanyához ahol Porpáczy Attila atya várt minket, hogy részt vehessünk a szentmisén.

Végtelen hála töltött el: kicsit úgy éreztem, a sok elmélkedés, vers, gondolatok ázottan ott lapulnak a zsákomban és nem volt lehetőség mindet elővenni, pedig úgy készültem…és hallgatva a magvas, nagyon mély prédikációt rájöttem ismét: minden úgy volt jó ahogyan volt…

27 ember, akik hajnalok hajnalán elindult, hogy áldozatával, imáival valamit tegyen: Add egy napod a békéért! – és ők megtették….és hányan és hányan megtették ezt akik az 1 Úton valamelyik szakaszán ma útra keltek, vagy otthon imádkoztak a szándékért vagy értünk zarándokokért. Hát nem csodálatos? A szív a szeretet lakása…most már tudom miért ez volt az idei zarándoklatunk szimbóluma…

A második éjszaka maradt ki az alvásból, 27 km, majd a táncparkettről sem hiányoztam szinte semmit sem ráadásul tűsarkúban, lassan 5 óra van, s itt ülök, hogy leírjam frissiben a gondolataimat… Tudom honnét az erő…. de azért most egy kicsit alszom is.