Szláby Tibor atya, az 1Úton budapesti gyermek szakasz lelki vezetőjének gondolatai

1Úton zarándoklat a békéért, kisgyerekes családok szakasza, elmélkedések, 2022.

Indítás
A kezdő elmélkedést, ami egyben rávezetés is volt a béke témájára, egy népmesével indítottam: Az öreg halász és nagyravágyó felesége (nepmese.hu)

Ma általános az Istentől való elfordulás, mert a végletekig vitt szabad felfogású életet zavarná Isten közelsége, és különben sincs rá semmi szükség, hiszen a biztonságot és jólétet az ember meg tudja teremteni magának, akkor pedig jobb és kényelmesebb nem függeni senkitől, még Istentől sem. A nyugati civilizáció csapdája az ember istenítése. De ez belső létbizonytalanságot hoz létre az egyénekben, valamint ádáz versenyt az egyének között, akik primitív mércével mérik magukat egymáshoz, miszerint: ki az ügyesebb, sikeresebb, vagyis ki birtokol többet a javakból. Önzés, kapzsiság, mocskolódás és nyughatatlanság, békétlenség, ellenségeskedés mindenhol és minden irányban az eredmény. Miután megértettük a bajok okát és forrását, mi keresztények keressük a békét, amiért imádkoznunk és tennünk is kell.

Utána elimádkoztuk közösen a békéért könyörgő imát a zarándokútlevelünkről (lásd függelék), és elindultunk.

Első állomás BÉKE A SZÍVEMBEN

A bírvágy még a szegény embert is zaklatja. Sóvárog az után, ami neki nincs, de amiről azt hiszi, hogy a nyomorát elmulasztja, illetve, hogy az a boldogságához szükséges. A gazdag pedig már nem is ura önmagának. Hol a “még több kell” hajszolja, hol a vagyonvesztéstől való félelem gyötri. Nincs nyugalma, nincs szabadsága. Rab. A hamis Mannon gondoskodik arról, hogy folyton eméssze magát, és irigyei is akadnak bőven, akik az ő vélt vagy valós ellenségei, rosszakarói, akiktől borús lelkiállapotában elfoghatja újra és újra a rettegés.

Másik jellemző dolog, ami az emberekben belső nyugtalanságot okoz, a megbocsátás hiánya.

Érdemes megkérdezni magunktól, hogy a bensőnk békességet vagy nyugtalanságot rejt magában.

Ha aggaszt a megélhetés, akkor neked szól a Biblia: “Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa”, és “Ne aggódjatok!”. Ha magaddal nem vagy kibékülve, Szent Ágoston mondata jusson eszedbe: “Nyugtalan a mi szívünk, míg benned meg nem nyugszik, Istenünk.” Ha rémiszt, ami körülötted zajlik, Szent II. János Pál pápa felszólítása neked szól: “Ne féljetek!”. Van ugyanis, aki Istenbe veti bizalmát, és van, aki nem Istenbe veti bizalmát. Az utóbbi bálványimádó. Még akkor is, ha félelmében csinálja. Amellett még lehet, hogy kapzsi is. Nem minden bálványimádás kapzsiság, de a kapzsiság biztosan bálványimádás. Benne van a Bibliában. Azt nekem ne mesélje senki, hogy ő kényszerűségből kapzsi. Ha Istenben bízna, nem érezne kényszert a kapzsiságra, vagyis arra, hogy nagyobb biztonságot több és még több pénzzel és hatalommal szerezzen magának. Földi gazdagságunk gyakran lelki szegényességgel párosul. És fordítva. Ami a szegénységünk, az lehet a gazdagságunk. Talán a lelki hiányainkat viseljük legnehezebben. Jobban kellenének, mint az éhezőnek egy falat kenyér. Sebzettek vagyunk? Gyengék vagyunk? Kicsik vagy öregek vagyunk? Haszontalannak érezzük magunkat? Úgy érezzük, hogy velünk nem törődik senki, minket nem szeret senki? Úgy érezzük, hogy jogosan haragszunk erre meg arra, meg az egész világra? A hiányaink pont arra valók, hogy Isten töltse be azokat. Ha már mindenképpen gazdagodni akarsz, akkor tessék: Istenben gazdagodjál!

Szánalmas és nevetséges, hogy milyen kis dolgok ki tudnak billenteni minket a lelki egyensúlyunkból. Apró bosszúságok. Példák sorát tudná hozni mindenki, én is. Murphy felfedezte a róla elnevezett triviális törvényt, miszerint “ami elromolhat, az el is fog”. Azóta van már fokozása is: … “és mindig a legrosszabbkor”. Ez utóbbi még kevésbé tudományos, de mivel rendre így érezzük, elfogadottá vált. Nem egyszer magunk okozzuk a bajt magunknak. Mert tehetségesek vagyunk egymás idegi felhúzásában, és ha nincs a másik, hogy felhúzzon, megtesszük eme szívességet magunknak. És hogy ne csak nekünk legyen részünk az idegben, könnyíteni próbálva magunkon, átragasztjuk boldogra-boldogtalanra. Milyen szép is az: állandó magasságokban tartani a feszültséget, békétlenséget! Nehogy véletlenül valaki unatkozzon. Térjünk is át akkor a másikra, a megbocsátás hiányára.

Pio atya tanítása, nem szó szerinti fordításban: Megbocsátani valakinek nem jelenti azt, hogy megbocsátod a viselkedését. Azt sem, hogy elfelejted, hogyan bántott meg, és csak hagyod, hadd bántson. A megbocsátás azt jelenti, hogy megbékélsz azzal, ami történt. Azt jelenti, hogy elismered a sérelmeidet, de engedélyt adsz magadnak, hogy érezd, és megértsd, hogy a fájdalom már nem szolgál téged. Azt jelenti, hogy elengeded a fájdalmat és a neheztelést, hogy meggyógyulhass és tovább léphess. A megbocsátás ajándék magadnak. Ez egy döntés, a TE döntésed. ... Megszabadít a múlttól, és lehetővé teszi, hogy a jelenben élj. Amikor megbocsátasz magadnak és megbocsátasz másoknak, akkor válsz igazán szabaddá. Szétszeded magad.… A megbocsátás annyi, mint szabadon engedni egy foglyot, és felfedezni, hogy a rab te voltál.

Pio atya ezzel a tanításával neked, a haragot tartónak akar segíteni, nem utolsósorban azért, hogy a lelked meggyógyuljon. Létezik a megbocsátásnak olyan isteni tökéletessége is, amikor rossz szándékú harag nincs, nem is lehet a megbántottban, hiszen Ő Isten, azaz a megbocsátásával nem magát kívánja gyógyítani, hanem tisztán a megbántót akarja jobb állapotba hozni. Ebbe belefér még az is, hogy ismételten, egyre erősebben hagyja magát bántani, ha van remény arra, hogy egyszer majd kifogy a harag, az illető minden keserűséget kiad magából, és akkor az isteni megbocsátás, mint túláradó szeretet, képes eltölteni ennek az embernek a szívét, amit elfelejtett vagy még nem érkezett bezárni. Jézus elkéri haragunkat. Cselesen felkínálja magát, hogy ellene fordítsuk, de csak akkor, ha van remény arra, hogy túlszeresse, kiszeresse belőlünk haragunkat és mi megadjuk magunkat az Ő szeretetének.

Egy orvos elsősorban nem arra esküszik fel, hogy a kellemetlen tüneteket enyhítse, hanem arra, hogy, ha lehet, megkeresse a betegség okát, és azt próbálja megszüntetni. A harag köztudottan betegít. A megbocsátás viszont, pontosabban Isten beengedett szeretete, a haragnak, mint betegség-oknak feloldásával, gyógyít.

A dolgok és az emberek arra valók, hogy kibillentsenek minket a lelki egyensúlyunkból. Csak mi ezt annyira nehezen fogjuk fel. Ugyanis ami zavaró történik velünk, az mind-mind alkalom a megbocsátásra. Akárhogy is vesszük, az egész világ nem szokott összeszövetkezni ellenünk. A Gonosz kísértő, összefogva önmagával és kihasználva embertársaink gyengeségét és saját gyengeségeinket, annál inkább. Hányszor és hányszor ugrunk árnyékra. Fölnagyítjuk a bolhát. És hányszor nem ismerjük föl a valódi kísértéseket. Mi lenne, ha nem mindent vennénk személyünk elleni támadásnak, hanem mindent, ami nehézséget okoz nekünk, az azonnali megbocsátásra szóló alkalomként üdvözölnénk? Védjük magunkat, méghozzá a legnagyobb erővel. Védvonalainkkal és bástyáinkkal kívül tartjuk embertársainkat és Istent, mint potenciális veszélyforrásokat, de tárva-nyitva a hátsó kapu, ahol a Gonosz ki-be járkálhat. Védekező mechanizmusunk teszi azt is, hogy túlértékeljük magunkat. Szentnek és sérthetetlennek tartjuk magunkat. Önérzetességért, büszkeségért, hiúságért nem kell a szomszédba mennünk. Vagyis hiányzik belőlünk a kellő alázat, ami egyébként nem más, mint Isten szemével látása önmagunknak és helyes önértékelés és helyes önelfogadás. Nem szegény, hanem kegyetlen és fukar vagy akkor, amikor nem engeded el társad adósságát, azaz nem bocsátasz meg neki. Neked való alárendeltségben, lelki nyomorúságban akarod tartani, hogy ezáltal sérelmedet törlessze. Csakhogy ez Isten szemében igazságtalan, mert szeretetlen. Abban se értékeld túl magad, hogy eltúlzod a szerepedet és azt hiszed, hogy minden rajtad múlik. Isten kiárasztja ígérete szerint békéjét a világra, mindenképpen. Te vagy beállsz, megbocsátasz, szolgálod a kiengesztelődést, vagy kívülre helyezed magad, ünnep- és játékrontó vagy, és végső soron kimaradsz a jóból, nem lesz részed az országban, ami nélküled is megvalósul. Még csak azt sem teheted meg, hogy vársz a másikra, hogy nem vagy hajlandó kezdeményezni a kibékülést, mert ugyanúgy járhatsz, kirekesztheted ezzel is magad, függetlenül a másiknak a sorsától. Valamint óvakodj attól, hogy megbocsátásod ne szívből, ne őszintén történjen, hiszen a hazugságot jogosan bünteti az Úristen. És semmivel, még a megbocsátásoddal sem akarhatsz fölébe kerekedni másnak, azaz megbocsátásodnak igazi alázatból és tettetés nélküli, viszonzást nem elváró szeretetből kell fakadnia. Itt nincs “erkölcsi győztes”.

Ami ide kell, az elsősorban bizalom Istenben, azután alázat, előzékeny szeretet, és a másik békülésének, jóvátételi szándékának, szeretetének elfogadása, ha részéről megvan vagy bármikor megszületik ezek közül valamelyik. Ami pedig a nehézséget illeti: ide is érvényes, hogy meghalás nélkül nincs új élet. És: “Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki viszont értem és az evangéliumért veszni hagyja, megmenti azt az örök életre”. Meg kell halni önmagunknak, hogy Istennek élhessünk. Ha kicsiben is, de ennek az életelvesztésnek és új élet elnyerésnek kell lejátszódnia a megbocsátásban, akkor teljes és akkor valódi.

Második állomás BÉKE A CSALÁDOMBAN

Amikor két kiscica pofozza egymást, az rendben van. Játékkal tanulják a zsákmány elfogását. Ösztöntevékenység, nem jó, nem rossz, Isten bölcsességét fedezhetjük fel benne. Amikor két kistestvér harcol egymással, hogy melyiküknek jusson több szülői szeretet, az is rendben van. A létért folyó ösztönös küzdelem része. De amikor két vagy több felnőtt között üti fel fejét a békétlenkedés, más felnőttek pedig sunyin a háttérből még szítják és manipulálják is azt, akkor az nagyon nincs rendben. Ilyen a családban, rokonságban nemzedékek között átadott sérelemhordozás és annak melegen tartása, ápolása. Amilyen ötletes tud lenni az emberi elme, olyan sokféleképpen lehet előidézni, fenntartani és táplálni a belviszályt, a nyílt vagy rejtett méltatlankodást, túlzott elvárásokat, zsarolási köröket, hatalmi játszmákat. Tudjuk, hogy mire jók ezek? Arra, hogy mindkét fél könnyebben belássa, hogy nincs mit tenni, el kell válni, esetleg kamaszként el kell költözni otthonról? Vagy arra, hogy érzelmileg kisebb legyen a veszteség és nagyobb a nyereség a válásban? Vagy mire? Hát arra, hogy Isten segítségével kihúzzuk a dolgok méregfogát, hogy megküzdjünk elsősorban magunkkal az áldott békéért és a szeretet növekedéséért. Arra, hogy tovább tanuljuk a meghalást önmagunknak és beengedjük újra Isten szeretetét alapvető éltető kapcsolatainkba. Jézus határozottan helyretette azt a testvért, aki bekiabálva kérte: “Szólj rá a testvéremre, hogy ossza meg velem az örökséget!” „Vigyázzatok és óvakodjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.” volt a válasz, a mindenkinek szóló tanítás. Persze, legyen meg az igazságosság. De a családban, amikor szoros életközösségben vagyunk egymással, csak az irgalmas szeretet segít a konfliktusok feloldásában. Örökös háborúzás helyett elfogadó szeretet, megbocsátás, béke. Ezek a gondolatok segíthetnek: „Nem ellenség a másik. Nem direkt csinálta. Vagy ha mégis, akkor nem fogta föl, hogy mit kockáztat. Még nem tart ott a szeretetben.” Jó példámmal, megbocsátásommal indirekt módon jó hatással lehetek rá. Ez nem opció, ezt tennem kell. És szünet nélkül imádkoznom a családi békéért, azt is kell. Mert ha már otthon sincs béke, akkor hová meneküljön, aki nem bírja tovább? Veszélyes, hazárd játék, ha még akkor is egy a fontos számomra, az, hogy nekem legyen igazam. Lehetnek szirénhangú rossz tanácsadók, jellemzően olyanok, akik már kiléptek a saját családi kötelékükből: “Ne hagyd magad megalázni, egy percig se tűrd tovább! Te sokkal fontosabb és többre érdemes vagy annál, mint hogy kitarts mellette! Majd találsz százszor jobbat nála. Nekem a pszichológus is ezt ajánlotta, és tényleg igaza lett. Én csak jót akarok neked.” Isten másra ösztönöz és máshoz adja erejét. Azt kéri, hogy bocsáss meg, építsd fel magadban újra a bizalmat, és apránként halj meg a szeretetegység oltárán. Egy valamit nem áldozhatsz föl, de azt Isten nyilvánvalóan nem is kéri. A hitedet. Amennyiben a hitedet feladnád a békességért, mindent elveszítenél, beleértve a béke lehetőségét is. Amint ugyanis az eddigiekből egyértelműen kiderült, Isten nélkül béke sincs!

Hibásan működik egy alapvető erős ösztön bennünk. Az úgynevezett életösztön. Ezt a létfenntartás, létérvényesítés érdekében helyezte belénk a Teremtő. Azért hibás működésű, mert nem az élet védelméért működik, hanem immáron az élet elpusztítása működésének célja. Vigyázat! Aki szabad utat enged magában neki, nem áll meg, nem tud megállni a többiek elpusztításánál. Saját maga életét is célba veszi és pusztítja. Ő sem kivétel. Nincs kivétel. Valaki meghekkelte ezt az ösztönt? Vagy csak úgy magától romlott el? Harmadik állomás

BÉKE A HAZÁMBAN, BÉKE A VILÁGBAN

A haza békéje, mint ahogy a családom-rokonságom békéje sem, nem lehetséges más népek kárára, nem lehetséges más népeknek a békéből való kizárásával. Ha csak a saját népem békéje érdekel, akár más népek ellenségként való kezelése és legyőzni akarása árán is, akkor abból soha nem lesz béke. Vagy együtt élvezzük a békét, vagy sehogy. Az a szeretet sem szeretet, ami egy valakit is ki akar zárni belőle, bárhol éljen a világon.

Tudjuk-e, hogy milyen titkos féreg foga rágja a legtöbb nép, ha nem minden nép békéjét a világban? Kétféle háború van. Az, amit látni lehet. És az, amit nem. A láthatókat többé-kevésbé ismerjük a történelemből. De tudjuk-e, hogy 1956. óta már nálunk, Magyarországon is olyan háború folyik, ami csendes és láthatatlan, szigorúan titkos tömegmészárlás, melyet az ötvenhatos forradalom és a mindig egy kicsit jobban élünk illúziója mind a mai napig sikeresen elfed. Logikája ez: A magzat az anyára nézve beazonosíthatatlan burjánzó sejtcsomó, tulajdonképpen rák, amit, mivel alattomos belső ellenségről van szó, idejekorán el kell távolítani, hisz ki tudja, milyen megsemmisítő csapást mérne gazdaszervezetére, ha csak úgy hagynánk tovább fejlődni. Fenyegető agresszor lenne az embrió vagy a magzat? Miféle önmagából kifordult gondolkodás ez?

Jobban megnézve azonban egy gigantikus szellemi harc már századokkal korábban is folyt. Egy láthatatlan és világméretű háború az emberi élet ellen. Már akkor megmutatkozott létezésének bizonyossága a felszínen, amikor bizonyos forradalmárok ellenségnek kiáltották ki Istent, és tömegek hitték el, hogy Isten zsarnoki uralma alól fel kell szabadítani magunkat ahhoz, hogy emberi életünk szabadon kiteljesedhessen. Mi volt ez? Tudatos manipuláció? Vagy önmagától beindult, saját logikája szerint végbemenő folyamat?

És mikor is kezdődött? Pontosan akkor, amikor az ember az első bűnt elkövette. Elhitte, hogy Isten hazudik, féltékeny a maga világ fölötti uralmára, nem akarja, hogy az ember róla leválva és felvilágosodva olyan legyen, mint ő. Elhitte az átverést. Azóta is minden nemzedék találkozik vele, és elhiszi, mivel a fordított logika is logikus, és rosszra hajló természetünk nem csak a cselekvés szintjén hajlik a rosszra, hanem a rosszhiszeműségben is. Csak meg kell szólítani bennünk, máris beindul. Ismerjük a hét úgynevezett főbűnt, vagyis bűnös hajlamot. Mindegyik fölpiszkálható, föltáplálható, bevethető ellenünk.

Mahatma Gandhit azzal vádolták egyesek, hogy erőszakmozgalmat indított és működtetett, amikor híres emberként éhségsztrájkjával majdnem halálra éheztette magát, hogy népének igazságtalan kizsákmányolására felhívja a világ figyelmét. India népe Gandhival az élén fegyvertelenül és csendben megindulva értésére adta elnyomóinak, hogy elég volt. Ez tényleg agresszió? Csak azért, mert öntudatra ébredve valaki csendesen ellenáll? Csak azért, mert nem szeretne munkájával tovább működtetni egy olyan rendszert, amiben ő, mint nép, az idegen kolonizálók gazdagodását saját kisemmiztetésének eltűrésével szolgálja? Persze, az áldozat az agresszor. Persze, az elnyomottnak nincs joga máshoz, csak ahhoz, hogy rabszolgamunkát végezzen. Minden más csírájában elfojtandó jogtalan lázadásnak számít. Akkor is, ha erőszakmentes.

Társadalmi béke nem lehetséges ott, ahol társadalmi igazságtalanság van. Az igazságtalanság rendszereit működtetik világszerte most is azok, akik annak haszonélvezői. Természetesen hazug módon ők papolnak leghangosabban a békéről. Eszközeik fejlettek és sokrétűek. Jól bevált ősi eszköz a pénz. Nem a pénz gonosz, hanem azokkal van baj, akik rosszra használják. Szerintük a pénz nemcsak idő, hatalom, de egyenesen mindenhatóság. Sok pénzzel hatékonyan lehet működtetni további eszközöket, mint média, közösségi média, mindenféle ideológia terjesztése, agyi tevékenységek elsorvasztása vagy szolgálatukba állítása, társadalmi folyamatok terveztetése tudományos kísérletekkel, népességszabályozás, fegyverkezés és hibridhadviselés. A háborúhoz ugyanis három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Ahol pedig sok a pénz, ott előbb-utóbb háborút fognak generálni vele. Üldözik a korrupciót, mármint a másét, meg hogy kirakatba lehessen tenni, hogy ők mennyire tűzzel-vassal korrupcióellenesek, miközben pénzzel irányítják az összes áldemokráciát. Ideológiáikkal szétbombáznak minden természetes ellenállásfészket: az istenhívő közösségeket, a hazaszeretetet, családot, romlottságmentes szexualitást védelmező egyéneket és közösségeiket.

Negyedik állomás BÉKÉBEN ISTENEMMEL

Milyen “szerencse”, hogy van Isten, és Ő jó, és Ő tényleg Isten, mindenek feletti hatalommal, és azonnal készen állt a terve minden egyes ember megmentésére. Ezért Fia által szabad utunk van az üdvösségre. Bármennyire is úgy látszik, hogy a háború, a látható és a láthatatlan, a világ működésének szükségszerű velejárója, ez nem így van. A hibás életösztön-működés bennünk Isten szelíd uralmának beengedésével magától helyreáll. A jó legyőzi a gonoszt. A mennyben sincs háború. Ott minket a számunkra most még elképzelhetetlen béke és örök nyugalom unalommentes verziója vár. Isten végtelenül gazdag és kimeríthetetlenül változatos. Akik vele lehetnek örökre, véget nem érően részeseivé válnak.

Isten nélkül nincs béke. Szeretet nélkül sincs béke. A szeretet nem csak igazságos, de irgalmas is. Tiszteli a személyt. Isten szemével, mintegy Istenben fogadja el és látja a teljes embert szeretetreméltónak, méltóságteljesnek, Isten képmását hordozónak, szentségre hivatott csodálatos lénynek. Minden különbségtétel nélkül minden embert. Saját magát is. A szeretet odaadja életét másokért, hogy “életük legyen és bőségben legyen”. A szeretet olyan, mint amilyennek Szent Pál apostol a szeretethimnuszban leírta. A béke is, a szeretet is a Szentlélek gyümölcse.

Ember az Istenével, és ember az embertársaival is képes jó cél érdekében jó közösségre lépni. Ilyen jó cél az egyetemes béke. Ilyen jó közösség az Egyház. Az Egyház Isten műve. Emberekből áll, de Isten műve. Ezért lehetséges, hogy egyszerre gyarló, bűnös és ugyanakkor szent. Alkalmas az emberek üdvösségének eredményes munkálására, valamint az isteni béke megélésére és elterjesztésére a világban. Az Egyház folyamatos támadás alatt áll. Külső támadások és belső bomlasztások nehezítik békeszolgálatát. Saját belső békéje is állandó veszélyben van a széthúzások és szakadások által, amiket az emberi gyarlóság hoz létre és táplál. Mégis, mivel Isten saját “vállalkozása”, csakis sikeres lehet. Egyedül Istentől, Teremtőnktől az Atyától, Megváltónktól a Fiútól, Megszentelőnktől, a Szentlélektől, az Egyház szolgálatának köszönhetően várhatjuk a lelkek, a családok, a népek és társadalmak, valamint az egész világ békéjét. Ez a várakozásunk Isten ígéretén alapuló, megbízhatóan teljesülő várakozás. A munkát saját magunkon kezdjük. Engesztelődjünk ki mi Istennel és minden emberrel. Aztán álljunk be egyénileg és mint Egyház a kiengesztelődés szolgálatába. Építsük együtt Istennel és hívő testvéreinkkel a földi új Jeruzsálemet, a béke földi városát, és legyünk a mennyeinek is jövendőbeli, most még csak vágy szerinti polgárai.

És most vissza kell kanyarodnunk az első állomáshoz. “Béke a szívemben”. Sem a szívemben, sem Istenemmel nincs békességem, ha a bűneimet nem adom át neki őszinte bűnbánat és erős megtérési szándék kíséretében. Álmodozni lehet a békéről, de érte tenni bármit is csak úgy lehet, hogy ha katolikus keresztényként nem hanyagolom el a rendszeres szentgyónásomat. Amennyiben nem vagyok megkeresztelve, de békét szeretnék, keresztelkedjek meg a bűneim bocsánatára. Ha meg vagyok keresztelve, de még nem voltam elsőáldozó, készüljek fel, és legyek elsőáldozó. Két okból is. Hogy tudjak gyónni, és hogy tudjak áldozni. Mindkettő hatékonyan segít, Isten szentségi kegyelme hatékonyan elősegíti azt, hogy a krisztusi béke követe és közvetítője legyek a világban. Márpedig az Ő békéje az igazi. Ő nem úgy adja, ahogy a világ adja, azaz nem látszatbékét kínál, hanem Isten igazi békéjét, az el nem vehetőt, az el nem veszíthetőt, az örököt. “A béke napja közel” kezdetű éneket többször is elénekeltük a zarándoklaton. Utoljára körkézfogással egybekötve tettük meg ezt, amivel kifejeztük szándékunkat, hogy a béke emberei, követei akarunk lenni és Jézus Szívének egybeölelésében akarunk ezután élni.

Függelék

1. Ima a békéért a zarándokútlevélen:
„Szeretet Istene, imádkozunk világunk békéjéért és a háborúk befejezéséért. Add, hogy a gyűlölet helyett szeretet legyen a szívünkben, a családjainkban, az országunkban és a világban. Védj meg minket az ellenségeskedéstől. Vezess minket, és óvj meg minket a bajtól. Így felépíthetjük a szeretet világát, és békében élhetjük életünket! Ámen.”

2. Szent II. János Pál pápa imája a békéért: „Atyáink Istene, nagy és teljes irgalmú, mindenek Atyja. Te a béke útjait tervezed, és nem a szenvedését, gyűlölöd a háborút és elnyomod az erőszakosak büszkeségét. Azért küldted fiadat, Jézust, hogy a közelieknek és a távoliaknak békét hirdessen és minden fajú és származású embert egyetlen családba gyűjtsön össze. Halld meg fiaid és leányaid egyöntetű kiáltását, az egész emberiség sürgető kérését: Ne legyen többé háború, visszafordíthatatlan kaland; Ne legyen többé háború, a szomorúság és erőszak útvesztője! … Máriával, Jézus anyjával együtt újra és újra kérünk Téged: Szólj a népek sorsáért felelősök szívéhez, tartóztasd fel a bosszú és a számonkérés logikáját, Lelked által adj ösztönzést új megoldásokra, nagylelkű és tisztességes gesztusokra, a párbeszédre és a türelmes várakozásra, amelyek gyümölcsözőbbek, mint a be nem tartott háborús feltételek. Add meg korunknak a béke napjait. Soha többé háborút! Ámen.”