Sóstó-Máriapócs

Szervezőként számunkra ez volt az első 1Úton zarándoklat, így természetesen némi izgalommal vártuk a napot. Amikor egy még ismeretlen esemény előtt áll az ember, sok kérdés megfordul benne: kik érkeznek majd, hogyan találunk egymásra, és hogyan alakul a közösen eltöltött nap?

A válasz azonban már az első pillanatokban megérkezett: minden magától értetődő természetességgel és szépen, gördülékenyen alakult. Nyitott szívű emberekkel találkoztunk, akiket összekötött a közös zarándoklás vágya és az a szándék, hogy Nagyboldogasszony ünnepén eljussunk a Szűzanyához, Máriapócsra.

Volt közöttünk olyan, aki most zarándokolt először, és érkezett hozzánk egy kis csapat Bujról is, akiknek már sokadik zarándoklatuk volt ez. Együtt indult útnak 18 és 74 éves, nő és férfi, tapasztalt és első útjára induló zarándok is.

Reggel 6:15-kor találkoztunk. Rövid ismerkedés, közös ima és elmélkedés után elindultunk a külső úton, hogy közben talán egy kicsit a belső úton is előrébb juthassunk.

A kora reggeli kellemes időben még könnyedén haladtunk, ám ahogy teltek az órák, egyre forróbb lett az idő. Ez a nap is meghozta a 34 fokos meleget, viszont 32 kilométert kellett megtennünk, így nem volt lehetőségünk túl sok és túl hosszú pihenőre.

A településeken áthaladva énekeltünk, de olykor még az erdő csendjét is betöltötte az énekünk. Sokszor éppen ezek a közösen elénekelt dalok segítettek át bennünket a nehezebb szakaszokon. Figyeltünk egymásra, bevártuk a lemaradókat, és amikor kellett, lassítottunk. Együtt mentünk tovább.

Az út során arra is lehetőségünk nyílt, hogy jobban megismerjük egymást. Beszélgettünk, és nehéz életutakról, élethelyzetekről is hallhattunk. Ismét megtapasztalhattuk, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, amelyet hordoznia kell – de azt is, hogy az Úrtól mindannyian kapunk erőt ezeknek a terheknek a hordozásához. Nagyboldogasszony ünnepén pedig különösen is érezhettük Magyarország Királynőjének segítségét és közbenjárását.

A nagy meleg és a nehezen járható, homokos erdei utak időnként minden erőnket próbára tették, amikor azonban megálltunk egy-egy keresztnél, és imádságban elcsendesedtünk, mindig új erőt kaptunk a folytatáshoz.

Víz, víz, víz, szendvics, ima és ének – ezek voltak a mi zarándokbotjaink 2026-ban. 

Így érkeztünk meg végül Máriapócsra, fáradtan, de élményekkel, találkozásokkal és kegyelmekkel gazdagodva.

Istennek legyen hála!