Csillagösvényen II. rész

, 2012.03.10. 16:57, szerző: mereszter

a kereszt

Útinapló a 2011. évi Budapestről Csíksomlyóra tartó Mária zarándoklatról

Lejegyezte: Fentősné Nagy Veronika és Kozsár Miklós


2011. 05. 13 péntek, a tizenegyedik nap

Péntek tizenharmadika. Egy zarándok nem babonás.

Reggelire virslit kaptunk és az estéről megmaradt süteményeket ettük meg. Miután mindent összecsomagoltam és a zsákomat útra kész állapotba hoztam, még volt egy kis idő indulásig. Felhívtam Lacit. Minden rendben ment itthon. Beszámolt a gyerekekkel történtekről (Ne felejtsük el, akkor még javában tartott a tanév).

Ma viszonylag későn indultunk, mert a görög katolikus pap (aki egyébként velünk vacsorázott előző este), 9- re várt minket egy áldásra. Nagyon szépen beszélt. Szívhez szólóan. Ez egy kicsit helyre tette a lelkemet.

Ma Sajópálfaláig mintegy 23 km vár ránk. Mint utólag kiderült, a mai nap mindenhova pontosan érkeztünk.

Miskolc - Avason keresztül. A katolikus templomba betértünk, majd a templom előtt az atya Megáldotta a Mária Utat, illetve útjelzést.

táblaavató Útavató Miskolcon

A Fráter György Katolikus Gimnáziumban a sok- sok diák az udvaron várt minket. Bárdos István szólt néhány szót a zarándoklatról, majd a közös ének után egy egész osztály zarándokolt velünk egészen Szirmabesenyőig.

 Fogadás Miskolcon

Fáter György Gimnázium: énekszó, pogácsa, ásványvíz, csatlakozó diákok, mosoly, szeretet...

Erzsike Miskolcon végig velünk jött, és csak a református templomnál búcsúzott el tőlünk. Köszönöm azt az erőt, segítséget, szeretetet, amit kaptam tőle.

Szirmabesenyőre a pincesoron keresztül vezet a Mária Út. Itt várt már minket a görög katolikus plébános és a helyei polgármester, aki meghívta a zarándokokat ebédre. (Az épp szemerkélni kezdő eső elől a fiatalok a présház felső szintjére menekülhettek, ahol frissítő várta őket. Ebéd előtt Veronika egy nagyon kedves nótát (figyelitek! tanulok ) éneket nekünk a borivó haláláról.

A plébános vezetésével jutottunk el a falu határához, ahol a helyi görög- katolikus közösség várt minket zászlókkal. Az énekek, amit a templomig énekeltünk összeállítását István egyik barátja, Simon Attila görög katolikus kántor végezte. (Ezek a véletlenek..., talán nem is véletlenek...)

Először a helyi görög- , majd a római katolikus közösség vendégszeretetét élvezhettük. Csoda, hogy ennyire együtt, ennyi sok szeretettel élnek közösségek egymás mellett.

Egészen a Sajó hídjáig kísértek minket, ahol a Székely himnusszal köszöntek el tőlünk.

Szirmabesenyői zászlók  Szirmabesenyői zászlók      

a Sajó partján A Sajó partján

Sajóvámos görög katolikus papja már elénk jött autóval, mert annyira vártak, nem értették a késést. A templomban a plébános asszonyok is meséltek arról, hogy milyen érzés plébános feleségnek lenni, milyen feladataik vannak...

Itt sem maradhatott el pár jó falat és pár finom korty, majd a zarándoklathoz csatlakozókkal megszaporodott csapatunk fáklyákkal felszerelkezve indult neki a szürkületben az utolsó néhány kilométernek, a mai szálláshelyünkig, Sajópálfalára. Jöttek fiatalok és idősebbek, gyerekek kismotorral és gyalog... Jött egy hölgy piaci bevásárló szatyrával. Ő még Miskolcon csatlakozott hozzánk. Épp indult a piacra tojást venni, amikor meglátta kis csapatunkat, és úgy érezte, itt a helye köztünk (Sajópálfalára este a férje jött érte)

a hölgy... A hölgy, aki a piacra indult...

a sajó partján  Esteledik, a fáklyák világítanak, szól az ének...

Sajópálfalán a szállásunk egy tornateremben volt. Most is jól jött a zene és a füldugó.

2011. 05. 14 szombat, a tizenkettedik nap

Az egész út talán egyik legmegrázóbb találkozásának napja. A "tízes dózis". Persze ezt reggel még nem is sejtettük.

7 órakor a napot a templomban kezdtük a reggeli litániával, majd lecsót kaptunk.

Elindultunk Szikszó felé. A dombtetőn magasodik egy görög katolikus kereszt, amelynek állítása és megszentelése során - mint egy tükörként, az égbolton is megjelent a kereszt képe. Erről, a kereszt állítás történetéről, mesélt helyi kísérőnk.

a kereszt A kereszt előtt

Mielőtt beértünk a faluba (valószínűleg ide is előre egyeztetett időre jöttünk), a falu határában megálltunk pihenni. Én kihasználtam a lehetőséget és telefonáltam Lacinak. Minden okés volt otthon.

Már a falu utcáin jártunk, amikor Feri egy különleges jelenségre hívta fel figyelmünket. Egy égi jelre! A Nap körül egy szivárványgyűrű pompázott. Ilyet még életemben nem láttam. Égi jel, nagy kegyelem, csoda... mikor pár óra múlva elhagytuk a falut, már tudtuk, hogy az a jel nem volt véletlen.

Először a még csak építése alapjainál járó görög-katolikus "templom", ill. kereszt mellett vártak minket egy kis frissítővel. A keresztet körbeállva, kézen fogva imádkoztunk, majd a pihenő után a görög katolikus plébános és családja, a hívek csatlakoztak hozzánk. Utunk az idősek otthonába vezetett.

Hangszeres zenés csoport fogadott minket a bejáratnál, majd a benti teremben székeken a szépen felöltözött nénik, bácsik. Idős emberek, meggörnyedve, szemüvegben, remegő kézzel... Az otthon vezetője pár kedves szóval köszöntött minket, majd egy fiatal lány (talán székely leányka...) mondott egy mesét Mártonkáról és a Csíksomlyói Szűzanyáról. Akkor már mindenki sírt. Majd még a nénik és bácsik citeraszó kísérettel énekeltek...

Szikszón Szikszón...

Ezek után kellett volna nekünk bármit is mondanunk. Kiálltunk ugyan, de mindenki úgy sírt, mint a záporeső. Aki esetleg még nem, az István (Papa) első mondata után már feltétlenül (én ennél többre nem is igen emlékszem) Lehet, hogy még a történések sorrendjét sem jól mondtam el. Valamikor elénekeltük a himnuszokat is, kaptunk kis úti lámpákat (ami nagyon jól jött Sóváradon).

A kis ünnepség végén az udvarra mentünk, ahol pergolák alatt volt nekünk terítve. Az egyik folyosó végén, a nyitott szobában egy néni feküdt. Bementem hozzá. Megölelgettem, megsimogattam. Talán örült neki...

Lajos úgy érezte, Ő most nem tud ebédelni. Az élmény súlya... órák- , napok kellettek, hogy legalább részben feldolgozzuk.

Ebéd után többen csatlakoztak csoportunkhoz. Botjukra támaszkodva, Belénk karolva, vagy ép valamelyik gondozó által tolt tolószékben ülve zarándokoltak velünk. Isten békéje legyen velük! Köszönöm, hogy ezt a felejthetetlen találkozást kaptam Tőlük!

Szikszó Szikszó 2

Szikszói zarándoktársaink

Ezt a találkozást utunk során még nagyon sokszor felemlegettük. Nekem most, ahogy írtam ezeket a sorokat, és elém tolultak az emlékek, könnybe lábadt a szemem.

Ugyan a római katolikus templomba nem tudtunk bemenni, de a templom előtt még egy közös imát mondtunk, így búcsúztunk el kedves zarándoktársainktól.

Voltak néhányan, akik kerékpárral csatlakoztak hozzánk az Aszalóig tartó úton. Természetesen gyalog szerettek volna jönni, és csak hazafelé kerékpározni. Tempónkat kénytelenek voltunk hozzájuk igazítani. Két nénivel, akik eléggé lemaradtak, sokat beszélgettem. Dombon lefelé az egyikőjük kerékpárját is tartottam, hogy el ne sodorja, mert nem volt rajta kézi fék.

Aszalón fiatalok, több kisgyermekes anyuka is csatlakozott hozzánk a templomig vivő úton.

A szikszói program és a viszonylag lassú haladás Aszalóig azt eredményezte, hogy Halmajra már nagyon késve érkeztünk. A helyi plébános szerint: "Halálnak is jók lennénk". (Azt hiszem, hogy Halmajon hagytam el a nyakvédős sapkámat. Csomagszállító kísérőink reggelre hoztak egy sildeset. Köszönöm.)

Mai szállásunk Kiskinizsen volt. A kicsiny település katolikus közössége egy családi ház egyik szobájából kialakított kápolnában szokott összegyűlni. Mi is így tettünk. A - most már mondhatom: szokásos módon körbeállva- imádkoztunk a helyiekkel, akik között volt egy nagyon helyes kisleányka. Talán 4- 5 éves lehetett, aki a nagymamájával együtt mondta az imákat, énekeket.

Szállásunkon emeletes ágyak fogadtak, és volt mosógép is, ugyan használati utasítás nélkül. Ennek az lett a vége, hogy kimosni ugyan kimosott, de nem sikerült a centrifuga programot eltalálni. Éjjel kétszer is átmentem - kis békákkal "aláaknázott" területen - megnézni, hogy kiteregethetek-e, de sajnos nem futott végig a program. reggel Zolival kicsavargattuk a ruhákat, és csomagszállító kísérőinkre bíztuk, akik nagy gonddal otthonukban ki is centrizték és útközben - a pihenők alatt- a napon szárítgatták Köszönet ezért is nekik!

Ezen az estén is "műtöttem", és az éjszakai hangzavar elől a zenéhez folyamodtam. Általában Ismerős Arcokat hallgattam.

2011. 05. 15 vasárnap, a tizenharmadik nap

Ez volt az első olyan nap, hogy senki nem vitte a hátizsákját, mivel - Bárdos István kérésére -, 10-re Monokra kellett érnünk úgy, hogy előtte Hernádkércsen az atya 8-kor várt minket, hogy áldását adja utunkra. István nem feltételezte a csapatról, hogy ezt a távot teljesíteni tudja ennyi idő alatt, mi pedig be szerettük volna bizonyítani, hogy igen.

Természetesen odaértünk. Bérmálási mise volt, így az egri érsek atya is ott volt a misén. Épp vonult be a templomba a kísérettel, amikor odaértünk. Áldását adta ránk. A templomban nagyon sokan voltak, így nem tudtunk egymás mellé ülni, állni. Én kicsit jobbra húzódtam. A szertartás második felében, az Úr felmutatás előtt odajött mellém Papa, így volt kinek megfognom a kezét a Miatyánk alatt. Köszönöm!!!

A szertartáson egy idősebb hölgy rosszul lett, elájult. Feri egyből "akcióba lépett". Szerencsére a friss levegőn a hölgy jobban lett, de a mise után egy kapatos úr próbált Feribe belekötni. (valóban mi kicsit alulöltözöttek voltunk az ünneplő gyülekezetben, de nem a ruha teszi az embert...)

Végül a parkban ebédeltünk Kísérőautónk sok finomságot hozott utánunk. A pihenő alatt a ruhák is száradtak

Monokon kívülről megnéztük Kossuth Lajos szülőházát, majd folytattuk utunkat Rátkára. A templom felé vezető úton, a kapuban ülő nénikékhez odamentünk. Az egyikük sírva kérte, hogy imádkozzunk érte a Szűz Anyához, hogy gyógyuljon meg a lába! Természetesen megtettük és a kérést a füzetbe is beírtam. Egy kapuval arrébb egy bácsi kínált meg minket házi pálinkával.

A templomból a közös ima és rövid bemutatkozás után a plébániára mentünk. Én közben természetesen, mint minden találkozáskor, itt is írtam az imakéréseket. Volt, aki Afganisztánból szerencsésen hazatért fiáért kért egy hálaadó imát, volt egy fiatal nagymama, aki lánya gyógyulásáért. Vele sokat beszélgettem, ajánlottam Neki egy természetgyógyászt. Egy 80 éves néni "fitten" mesélt nekem, mondván, hogy: "nem öreg ő, hogy az öregekkel beszélgessen". Énekeltek nekünk magyarul és az anyanyelvükön (németül??), majd a falu határáig kísértek, ott megint egy nagy kört alkottunk, és elmondtunk egy közös imát.

Este 7-re értünk Mádra, ahol a templomi bemutatkozás után az atya köszöntött minket szívhez szóló, szívből jövő imával. A plébánia pincéjében vacsoráztunk. Vacsora közben mesélt munkásságáról: borászat, mangalicák, szürke marha, kecskék, lekvár főzés, könyvek, példabeszédek... Nagyon érdekes fejtegetés volt...

A Picében kiállított borok között Gyuri talált egy igazi csemegét: A címkén a felirat: Boszorkányvér (nem értem, miért pont engem kért meg, hogy fényképezzem le...).

Mád Finom nedűk a Mádi plébánia pincéjében

Este a háziaknál lakó négy székely legénnyel beszélgettünk hosszan, vidáman. Szerintem Feri fejtegetéseitől ledőltek a székről.

Veronika és Ica aludt a két ágyas szobában, én pedig a fiúkkal. Zene, füldugó... lassan kezdek hozzászokni.

2011. 05. 16 hétfő, a tizennegyedik nap

Reggeli közben még sokat beszélgettünk a plébánossal, majd előkerültek az esővédők. Esőben indultunk el Tokajra. (Beszéltem Lacival. Otthon is esett.)

A mai szakasz is 22-24 km.

Sár Mádon Vendégmarasztaló sár a Mád környéki szőlőkben

Az esőben caplatva, egy- két kisebb vargabetűt is tettünk. Több helyen az "átkeléshez" szükséges volt a túrabotok és a társak segítő kezének aktív használatára. Icának előzőleg Zoli hozatott - aznap velünk tartó ismerőseivel - egy régi cipőjét, hátha abban könnyebben tud menni. Ez a sár leszedte a cipő talpát! Egy fogadó tornácán - viszonylag nagyobb koszt magunk után hagyva - ittunk egy kávét, ill. szíverősítőt, majd egy borgazdaságban kóstolhattunk finom borokat. A hegyen lévő érdekes formátumú épületekről kiderült, hogy mezőgazdasági gépgarázsok. Mint a "kis disznók", úgy értünk be Tarcalra. Itt a ránk várók segítő szíve máris egy másik cipőt ajánlott fel Icának.

Tarcalon Könyves Kálmánra emlékeztünk.

A templomban itt is elmondtuk a híveknek, hogy miért, milyen céllal indultunk el a zarándokúton. Nem emlékszem pontosan, hogy melyik templomban, melyik közösségben, de valahol elmondtam azt az álmomat, hogy mi a "mosoly valutát" hoztuk. Mindenki mosolyogjon rá csak öt embertársára egy nap, és akire rámosolyogtak, az újabb ötre, és akkor a mosoly csak terjed - terjed. És aki mosolyog, az már nem tud haraggal szólni a másikhoz... Tarcalon is előkerült az imakérések füzete. Gyuri várt meg, amíg írtam, addig a többiek, a kísérőkkel elindultak egy fedett lépcsősoron át az ebéd helyszíne felé. A finom falatokat jóféle borral öblítettük le, amelyből csomagoltak is nekünk néhány palackkal. (Önfeláldozóan cipeltük a palackokat tovább ). Kedves vendéglátóink kikísértek Tarcal határába, és mi a Tokaj hegy lejtőin, emelkedőin haladva eljutottunk Tokajig. Addigra a nap is kisütött.

szobor Tarcalon Könyves Kálmán

Könyves Kálmán szobra Tarcalon  ...és győz az igazság

Tokajban a vasútállomás melletti pincesoron már vártak ránk, finom pálinka- bor- pogácsa került elő. Imádkoztunk együtt, felolvastam a sályi néni imáját, Veronika nagyon szépen énekelt... Szívmelengető volt.

Elköszöntünk Veronikától, aki eddig tudott jönni velünk, majd felkerekedtünk, hogy Tokaj központjában a római katolikus templomban találkozzunk az atyával és az ott reánk várakozókkal. A közös ima után a hívek átadták az addigra már általuk összeírt imakéréseket, majd a kis frissítő után épp készülődtünk az indulásra, amikor az atya megkérte Zolit: had vigye Ő egy rövid szakaszon a hátizsákját, megtapasztalva fizikailag is, hogy mit jelent a zarándoklat. A görög katolikus templomba vonultunk így át, ahol is megkaptuk a plébános áldását, majd Ő, és a görög katolikus hívek is csatlakoztak a zarándokmenethez. A Bodrog partján készítettem ezt a fotót:

sorban... A Bodrog partján, a görög katolikus pap vitte a keresztet, egy helyi zarándok a zászlót, és valahol a sorban a római katolikus pap, Zoli hátizsákját... ilyen (is) egy zarándoklat

A Tisza hídon elköszöntünk Bárdos Istvántól és Bélától. Istvánnak akkor, ott azt mondtam, hogy én, utunk e szakaszán, váltam turistából zarándokká.

Tisza és a Bodrog A Bodrog és a Tisza

Nagyon nehéz az a feladat, hogy úgy mutassuk meg minél több hívő- és nem hívő, katolikus- és nem katolikus, embernek a Mária utat, a zarándoklatot, annak csodáját, lelkiségét, esetleges fizikai teljesítményét, hogy az ne legyen a zarándokoknak néha egy kicsit teher. Nekem néha sok volt, néha nehezen toleráltam, de olyankor mindig belegondoltam magamat azoknak a helyébe, akik készültek, vártak minket, szerettek volna csak - akár néhány percre is - de a zarándok út részévé válni, részesei lenni. Könnyfakasztóan gyönyörű dolog ez. S ha néha azt a bizonyos egyensúlyt felborulni is éreztük, én: Köszönöm.

Rakamazról elénk jöttek a hívek. Én közben picit lemaradva az otthoniakkal beszéltem. Nikolett születésnapja volt ezen a napon. Őt köszöntöttem meg. Bencét arról kellett meggyőznöm, hogy amiatt, mert az új iskolaépületben vigyázni kell a bútorokra, attól még ugyanolyan jó lesz ebbe az iskolába járni. (Lehet, hogy azért nem sikerült Őt akkor meggyőznöm, mert ezzel kapcsolatosan kapott egy igazgatóit, csak nem szerette volna elmondani, hogy ne keserítsen el, így, a távolból.) Marcit arról győzködtem, hogy egy kicsit kapja össze magát matekból.

Rakamazon betértünk a templomba, majd a plébánián töltöttkáposztát kaptunk vacsorára. Az atyákkal hosszasan beszélgettünk. Nagy szívfájdalmuk volt, hogy a hívek közül sokan még vasárnap is inkább a munkát választják, a templom helyett.

Mosnunk is kellett. Feri és Zoli hősiesen fennmaradtak segíteni a teregetésben. Itt is a folyosót választottam szálláshelyül. Miután mindenki csukott ajtók mögött aludt, sikerült nekem is jól aludnom.

2011. 05. 17 kedd, a tizenötödik nap

Egy fárasztó, hosszú nap krónikája röviden.

Reggel hét órakor szentmisével kezdtük a napot. Mise után röviden beszéltünk a híveknek arról, hogy miért is indultunk útnak. Feri erőteljes kijelentései "mindenkit felébresztettek" .

Reggeli után öt búji asszonnyal és Miklóssal, nyíregyházi illetőségű helyi vezetőnkkel indultunk neki a mai 28-30 km- es útnak. A temetőkertig az atya és a rakamazi hívek is elkísértek és ott a kápolnában - a kántor hölgy közreműködésével - csodálatos keresztutat jártunk. "A dolgozó nő keresztútja". volt a "címe". Folyamatosan folytak a könnyeim. Annyi igazság, annyi szépség volt azokban a sorokban...

Utunk homokos, sík, akác szegélyezte vidéken vezetett keresztül. Ebédidő tájékán a Kóborló tanya közelébe értünk, ahová a szervezők frissítőket tudtak kihozni.

Mivel szalonnánk volt, csak annyit kértünk még, hogy egy kis kenyeret hozzanak. Örömest megtették, sőt két tábla szalonna is került még, amelyből az egyiket - köszönettel - elfogadtunk.

út Homokos- akácos út

szalonnázás Szalonnázás Kóborlótanyán, útban Nyírszőlős felé. Vezetőnk Miklós

Ma kevesebb település, kevesebb vendéglátás, kevesebb találkozás kísérte utunkat. Többet beszélgettünk egymással, kísérőinkkel, vagy csak figyeltük a külső és belső hangokat.

Ettük - az akácok virágjában megbújó - Napsugarat...

Nagyon jól éreztem magam, de azért jó érzés volt megérkezni. Nyírszőlősön találkoztunk először Mártival, aki ezen a szakaszon részben szervezője volt az útnak. A templomban - mivel az atya nem tudott érkezésünkkor ott lenni, mert egy másik településen misézett - igeliturgia volt a tiszteletünkre.

A plébánián már készült a finom vacsora. A vacsorára az atya is átért. Jót beszélgettünk. Közvetlen, humoros, kedves volt.

Természetesen a főnök a mai napon is előrelátó volt, és még út közben tisztázta Miklóssal, hogy "van-e centrifuga" a ma esti szállásunkon? Miklós intézkedett, és már várt ránk egy keverőtárcsás mosógép és centrifuga. Ica vállalta a mosást, mondván, hogy Ő sokat mosott ilyen géppel (bevallottam, hogy én talán gyerekkoromban láttam ilyen masinát...).

Az egyik kedves nyírszőlősi vendéglátónk mindenkinek készített egy kis keresztet, aminek az volt a jellegzetessége, hogy egy darab fából faragta mindahányat, mint egy, az egymáshoz tartozást szimbolizálva. Papa minden keresztre fúrt egy kis lyukat, és ki-ki a nyakába akaszthatta, vagy zsákjára tűzhette. (Én a kokárda mellé tűztem, de sajnos Csíksomlyón elhagytam a zsákról.)

Icával és Ferivel aludtam egy szobában.

Egyre mélyebbre jutok belső utazásomban, és ez jó.

Elég jól aludtam.

2011. 05. 18 szerda, a tizenhatodik nap

Reggel - a szokásos időben - elég korán keltünk. Az atya tartott csak nekünk egy szentmisét. Az evangéliumi részlet az ítélkezésről szólt. Arról, hogy a teremtett világban csak Istennek van joga ítélni. Nekem a prédikáció is nagyon tetszett. Végig sírtam az egészet. Tényleg egyre mélyebben érintenek ezek a szavak, egyre nagyobb bennem a vágy e szavak hittel való befogadására. Belső utamon egyre gyorsabban megyek tovább...

A mise után reggeli, majd az atya felkötötte zászlónkra Nyírszőlős szalagját, megáldott minket, és utunkra bocsátott. A szokásos fényképezkedés után még várnunk kellett pár percet a csatlakozni kívánó vendéglátókra.

Addig a - szokásos módon - bemelegítettünk. Néhány nyújtó gyakorlat, Papával egy "szamba...!", és már indulhatunk is.

5-6 fős kíséretünk néhány kilométer után Nyíregyházán még kibővült Miklóssal, aki a tegnapi szakasz után még dolgozott éjjel, majd reggel ismét csatlakozott hozzánk Napkorig. Köszönünk Neked mindent!!

A Sóstói templomban nem tudtak érkezésünkről, de a gondnok néni kinyitotta a templomot nekünk. A csodaszép faragott oltár egy tulipánhagymát stilizált, amin a magyar népies motívumok alakzataiból többek között a "Szent Család oltárképet" véltük felfedezni. Kár, hogy erről a templomról, fafaragásairól nem tudtunk meg többet.

Az eddig írt napok egyikén sem említettem még, hogy Lujzival, az aszódi fiúk kedves nevelőjével, rendszeres sms kapcsolatban voltunk. Megerősítettük Nekik, hogy szívünkben visszük Őket Csíksomlyóra. A kis levelezések Lajos telefonján keresztül történtek, és én nem jegyeztem fel, hogy mikor kaptuk a szomorú hírt Gyuri betegségéről. Nem tudom, de itt le kell írnom, hogy azon naptól kezdve rendszeresen mondtunk Érte imát. Tudjuk, hogy ezek az imák meghallgatásra találtak! Sajnos a betegség testpusztító erejét nem tudták megállítani, csak egy rövid időre feltartóztatni, de lelkét tudjuk, hogy erősítettük ezekkel az imákkal. (Azért itt jutott eszembe erről írni, mert Sóstóról kifelé menet Ferivel mondtunk Érte egy tized rózsafűzért. Lehet, hogy nem pontosan, hibákat vétve a szövegben, de szívből jövően...)

Nyírpazonyban a templomkertben pihentünk, Gyuri kivételével, mert Ő egy ismerősével találkozott itt és hosszasan beszélgettek.

Oros közössége töltöttkáposzta ebéddel várt. Sok imakérést írtam a füzetbe. Szerencsére volt köztük olyan is, ami egy néni nagy betegségből való felgyógyulásáért szóló hálaima volt. Egy másik nénit viszonylag hosszasan kellett vigasztalnom. Az udvaron egy sérült lányt tolt tolószékben az édesanyja. Ők nem kértek semmi konkrétat, de együtt imádkoztunk a kislányért. (Azt gondolom, hogy tudata fátylán át egy Fénysugár áthatolt, mert Napkoron a templom előtt vártak, és az édesanya elmondása szerint ez a kislány kérése volt. (Írok, és közben jönnek a könnyek...) Tudjátok, azt hiszem, hogy ezek a pillanatok, amik mindig átsegítettek minket egy- egy holtponton. Ezek a találkozások a hívekkel, a felénk áradó szeretet, az érzés, hogy talán puszta létünkkel adhatunk valamit ezeknek az embereknek... ezek a csodák... ezért érdemes, ezért kell - sokszor erőn felül - menni, adni, kérni, elfogadni...

Napkor határában TV, nemzetiségi ruhába öltözött kislányok, templomzászlók, pap, polgármester és mintegy 50-60 ember köszöntött.

A falu határától a templomig énekszóval vonultunk végig.

fogadás Napkoron Zarándokokat fogadó zászlók Napkoron

Az atya bemutatta a templomot. Ha jól emlékszem előtte mi mutatkoztunk be néhány szóval, majd átkísértek minket a szállásunkra, amely egy iskola tantermében volt.

Napkor A zászlóvivő leánykák Papával

Letusoltunk a tornatermi öltözőkben, gyors mosás után, felajánlották, hogy kicentrifugázzák a ruháinkat.

Márti itt is üdvözölt minket. Egyeztettünk, hogy milyen ruhákat és mennyit pakoljon, hiszen nemsokára csatlakozni fog hozzánk, ill. javasoltuk Neki, hogy hozzon magával túrabotot.

Vacsorára őzpörköltet kaptunk, ami előtt egyik vendéglátón vadász férje által felajánlott erdélyi áfonya pálinkával koccintottunk. Mivel vacsi előtt kicsit összezördültem Gyurival, gyorsan megittam vele a békepoharat (érdekes, hogy Gyurival mindenki ki akar békülni, ki érti ezt?...)  

Többen aludni tértek. Néhányan (Lajos, Gyuri, Zoli és én) kibontottunk egy palack bort. A folyosón álltunk, s egyszer csak... megjelent a teremajtóban Papa. Aludt egy sort, de most meghallotta az üvegből kihúzott dugó jól ismert hangját örömmel töltöttünk Neki is.

A beszélgetést hármasban folytattuk az aulában egy padon ülve, majd lefeküdtünk. Bár fárasztó nap volt mögöttünk, nem voltam álmos. Nem voltam elég álmos és fáradt ahhoz, hogy a szobában (teremben) lévő "koncert"- ben el tudjak aludni. Végül kimentem az aulába, megágyaztam magamnak a padon, és ott töltöttem az éjszakát. Nem volt kényelmes, de legalább megtapasztaltam, hogy milyen lehet egy csöves éjszakája

2011. 05. 19 csütörtök, a tizenhetedik nap

A reggeli ébredezők nagyon megdöbbentek, hogy a padon találnak. A Főnök "megdorgált", és kérte, hogy legközelebb szóljak, és segítenek egy matracot kicipelni...

Reggel hétre mentünk szentmisére. Fényeslitkéről mintegy 40 fős, elsősorban fiatalokból álló zarándokcsoport csatlakozott hozzánk a templomban. Máriapócsig jöttek velünk. A mai szakasz nem tűnt előzetesen túl vészesnek a maga 15-18 km-ével.

Az atya és sokan a helyi hívők közül kísértek minket Napkor határáig, majd - a több, mint 50 fős - zarándok csoport folytatta útját Pócspetrin keresztül Máriapócsra.

A fiatalok azt gondolták, hogy a zarándok rohan. Tévedtek. Egy órán belül kipurcantak.

Meleg, homok, zsivaj...

Nem hallottam a madarak énekét, és ezt eléggé nehezen viseltem.

Keresztutat jártunk. Feri többször egy-egy fiatalnak odaadta az egyes stációkhoz tartozó szöveget, felolvasásra. Ő maga - segítő, nevelő szándékkal - elég erélyesen igyekezett rádöbbenteni ezeket a fiatalokat arra, hogy mit jelent a zarándoklat, hogyan kell egy zarándoknak viselkednie...

Gyuri megszerveztette magának, hogy Pócspetrin egy fodrász, kezelésbe vegye frizuráját. Mi, illetve a fiatalok a helyiek vendégszeretetét élvezve vártunk Rá. A fodrászt beszervező hölgyet ezek után Gyuri szervezte be, hogy másnap jöjjön velünk Bátorligetig. Örömmel csatlakozott hozzánk másnap reggel.

Máriapócson mintegy fél órát töltöttünk a kegytemplomban. Tisztelegtünk, imádkoztunk a kegykép előtt, majd átsétáltunk a kis katolikus templomba, ahol Károly atya csodálatos, lelkesítő beszédet mondott.

 Máriapócs kegytemplom Máriapócsi Kegytemplom...

kegykép Máriapócs2  ...Kegykép

szalagkötés  Szalagkötés a római katolikus templomban Máriapócson

A templomban egy hölgy rosszul lett, Feri gyorsan segített Neki.

A Hungaricum Vendégházban Kovács János kerékpáros zarándok, helyi szervező vendégei voltunk. Házigazdánk felesége bevállalta a mosást, teregetést. Mivel itt is volt centrifuga Köszönjük.

Icával úgy döntöttünk, hogy inkább vállaljuk a közös szoba horkolás effektusát, mint hogy külön épületben legyünk elszállásolva (ja, lehet, hogy ez a horkolás kérdés részéről nem jelentett olyan nagy problémát már).

A vendégházban van egy társalgó, melynek falát János zarándokképei díszítik. A Mária Utat népszerűsítette a Caminon. Kiderült, hogy az egyik képet Lajos készítette róla. Véletlen lenne...?

Míg a szállás tekintetében az Ő vendégei voltunk, vacsorára a polgármester úré. A vacsoraasztalnál ott ült Károly atya is, aki a szentmisét celebrálta érkezésünkkor. Öröm volt vele beszélgetni.

2011. 05. 20 péntek, a tizennyolcadik nap

A bőséges reggeli, Miklós csatlakozása után indultunk a mai hosszú szakaszra. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a szakasz is a "székely mérfölddel" lett kimérve.

Hungarikum vendégház Indulás Máriapócsról

Miközben végigolvastam az eddig írottakat, tudom, hogy kimaradt az, hogy mi történt olyankor, amikor "csak mentünk". Figyeltünk. Figyeltük a belső hangokat, figyeltünk egymásra. Figyeltük a természet csodáit. Egy-egy szép virágot, csörgedező patakot, madarakat a magasban. Papának volt "egy" kakukkja, akivel többször "beszélgetett". Én megsimogattam egy-egy fát. Később, az erdélyi szakaszon a természet újabb- és újabb csodái, az állatok a kutyák... már nem félek a kutyáktól. Csak a dolgukat teszik: ugatnak...

Mentünk egyedül és mégis közösen, együtt. Sokszor mentem Papa előtt - egyenletes tempót diktálva, mint "motor". Mentem, akár órákon keresztül szótlanul. (Az út utolsó szakaszán, szerencsére Papa is valahogy könnyebben jött, mert egyre ritkábban voltam "motor" ) Gyuri mellett mindig beszélgetve...

Minden keresztnél megálltunk. Meghajtottuk zászlónkat. Elmondtunk egy-egy imát, vagy a keresztút egy-egy állomását. Azokon az útszakaszokon, ahol nem kaptatóra kellett mennünk, rózsafűzért mondtunk. Ica megtanította a fiúkat is. Sokszor énekeltünk. Előkerültek a Mária utas énekeskönyvek, és valahogy egyre inkább a sajátunknak éreztük a régi Székely Himnuszt:

             Ó én édes Jóistenem,

            Oltalmazóm, segedelmem,

            Vándorlásban reménységem,

            Ínségemben lágy kenyerem!

 

            Vándor fecske sebes szárnyát,

            Vándor legény vándorbotját,

            Vándor székely reménységét,

            Jézus áldd meg Erdély földjét!

           

            Vándor fecske hazatalál,

            Édesanyja fészkére száll,

            Hazajöttünk, megáldott a

            Csíksomlyói Szűz Mária.

És persze volt, amikor nótáztunk. Csoportosan, vagy csak ketten Gyurival. Mint volt vőfély, elég sok nótát ismer.

Nagyon sokat beszélgettünk. Ki-ki magáról, családjáról, az otthon maradottakról, a munkájáról elmondott annyit, amennyit gondolt. Úgy vélem, hogy alapvetően nem kíváncsiság vezérelt minket e beszélgetések során, csak az egészséges érdeklődés, a másik megismerésének vágya. A kicsit "elszeparált" lét lehetővé tette számunkra, hogy saját magunkhoz képest, nyitottabbak legyünk. Mindnyájan azok voltunk. Egymáshoz tartoztunk és mentünk egymás mellett egyetértésben, mint a testvérek.

A reggeli imában van egy mondat: "nyelvünket fogja fékre ma..." ezt sokszor egymásra mosolyogva mondtuk, és ha útközben valaki úgy szólalt meg, ami bárkit esetleg bánthatott volna, akkor megszólalt egy másik refrén is: "...száját lelakatolom s a lakatnak a kulcsát a Dunába dobom...". És ennek mindig nevetés lett a vége. Később találtam egy lakatot az úton, és időnként felajánlottam annak, aki arra "érdemes" volt.

Az előbb említettem a "székely mérföldet". Ez a székely SI rendszer egyik mértékegysége. Az átváltás: egy székely mérföld körülbelül 1,3-1,5 km. Ezt a Pártiumi és a Székely útszakaszokon tapasztaltuk, amikor is egy-egy napon sokkal hosszabb volt a táv, mint eredetileg az általunk ismert útiterv tartalmazta.

Egyéb székely mértékegységeket is megismertünk: "a nemsokára", mintegy másfél - két órát jelent, a picike pálinka pedig majdnem egy decit.

Sokan, akikkel az úton, vagy azután is találkoztunk, gratulálnak a teljesítményhez. Pedig ez nem egy teljesítménytúra, hanem egy valóságos, tiszta zarándoklat volt, ahol - bár minden 100 km-t tánccal és imával ünnepeltünk - nem a távolság, vagy az idő, a 40 nap számított, hanem az út maga. Valahogy úgy van ez, mint a hegymászóval, aki legyőzi a magaslatokat, eljut esetleg 8.000 m feletti magasságokba és a végén hálát ad Istennek, hogy ez sikerült neki. Neki sem a 8.000 m számít, hanem a küzdés maga, ami odáig felvitte. Ugye sokunknak megadatik ma már, hogy repülővel ilyen magasságban szállunk és legtöbbször ki sem nézünk a gép ablakán, mert természetes a magasság, a 10.000 m is és nem hisszük, hogy ez egy olyan nagy dolog lenne. Nem is az, csak a hegymászónak, az alpinistának az, mert feljutott annyi nehézségen keresztül, megannyi élményen át.

A 100 m-es vágtázók 10 mp körül teljesítik a távot (nem 900 km és nem 40 nap) és mégis nagy dolog ez, mert itt sem az idő és a távolság az érték, hanem az a rengeteg munka, küzdés, lemondás, ami ezzel jár.

És ezek után, ha valaki megkérdezi, hogy mit is kaptunk az úton, mégis nehéz a válasz. Talán testvéreket, barátokat, szeretetet, küzdést, hitet... nem tudom mindezt hogy hívják együtt. Lehet, hogy ez a zarándoklat?