Csillagösvényen III. rész

cikk, 2012.03.23. 18:23, szerző: mereszter

Útinapló a 2011. évi Budapestről Csíksomlyóra tartó Mária zarándoklatról

Lejegyezte: Fentősné Nagy Veronika és Kozsár Miklós

2011.05.19 - csütörtök, a 17. nap

Bereščík Andris, Margit, Mónika és én elmentünk Máriapócsra, hogy csatlakozzak a zarándoklathoz. Már reggel 6.45-kor megérkeztünk és készültünk lélekben a reggeli szentmisére. Jött is a templom gondnoka, aki kinyitotta a kapukat és az ajtót, azonban kiderült, hogy a felújítás óta hétköznapi miséket nem tartanak. A felújítás idejére értelemszerűen szüneteltették a miséket, viszont amióta újraszentelték a kegytemplomot, a misék nem indultak újra. A mise elmaradt, viszont így mi négyen imádkozhattunk a templomban. Szűz Mária közbenjárását kértem a mindenhatónál, hogy segítsen meg az utamban, amelynek a segítségével le tudom róni bűneimet, köszönetemet és kéréseimet pedig el tudjam vinni Csíksomlyóra.

 

A templomból kijövet kerestem a zarándokházat, ahol a Mária utasoknak kellett volna aludniuk. A házat könnyen megtaláltam, viszont zarándok egy szál sem, de aztán fokozatosan kiderültek a dolgok: nem itt alszanak, hanem a város végén és nem ma reggelre alszanak ott, hanem ma este érkeznek, így csak holnap reggel tudok csatlakozni a zarándokokhoz. A zarándokház vezetője elvezetett minket oda és a Máriapócsra bevezető út mellett balra az első épület volt a Hungaricum Vendégház. Csalódás, de egyben reménység is keveredett egyszerre bennem: csalódás, hogy nem tudok csatlakozni és reménység, hogy ha valamiről elfelejtkeztem, akkor azt még pótolni tudom. Így elindultunk hazafelé és elvégeztem az elmaradt munkák egy részét és másnap reggel Miki fiam vitt el Máriapócsra.

2011.05.20 - péntek, a 18. nap

Másnap reggel pontosan 6.45-kor érkeztünk a vendégház elé, ahol most valóban ott voltak a zarándokok. A vendégház vezetője Kovács János maga is megjárta az El Caminót.

 Hungarikum vendégháznál

Csatlakoztam: a zarándokcsapat tagjává váltam.

Kellemesen elbeszélgettem a motorosokkal, akik a Vereckei hágóhoz mentek. Fényképfelvétel - az első a csapattal - és indulás. Én lettem a 8. tag: 5-en jöttek Budától (Lajos, Gyuri, István, Veronika és Ica), Bükkszentkeresztről Sályon csatlakozva jött Zoli, Görömbölyön csatlakozott Feri és én innen. Jó, meleg időben indultunk Bátorliget felé.

Feri csatlakozott hozzám azonnal és nagyon érdeklődött mindenről: jól elbeszélgettünk, ahogyan virágzó akácfák között ballagtunk Nyírbogát felé. Kereszteknél megálltunk és elkezdték mondani a keresztúti ájtatosságot - ami egy kicsit meglepett, de aztán elfogadtam és normálissá vált.

Nyírbogátra beérve jobbra az első ház egy volt erdőőré volt, akinek egy 1.000 db-ból álló őzagancs gyűjteménye volt. Innen 300 m-re található a tv-ből ismert Nyír - Uncia kft. telephelye (NATO beszállító!!!) és pár méterrel később szembe jött velünk terepjárójában személyesen Kabai Károly.

Az erdőőr leakasztotta háza faláról a nemzeti színű zászlót, és kérte, vigyük magunkkal Csíksomlyóra. Éreztük, tudtuk, hogy ez számára mennyire fontos ereklye, amit tiszta szívvel adott volna át nekünk. Azt javasoltuk Neki, hogy inkább aláírjuk a zászlót, és őrizzen minket szívében, emlékezzen örömmel a ma reggeli találkozásra.

Minden feszületnél imádkoztunk és megálltunk a görög katolikus templom kertjében pihenni. Nemsokára megjelent a pap is, aki pálinkával kínált minket. Nagyon kedves volt és jól el lehetett vele beszélgetni. Közben felhívtam a sacai kórház igazgatóját és kértem Peti anyjának a minél hamarábbi gyógykezelését a hyperbarikus kamrában.

Itt a helyi vezetőnk Marika volt Pócspetriből, aki gyalog kísérte a könnyező Madonnát Hajdúdorogra (55 km 1 nap alatt !!) oda és aztán vissza is 1 év múlva.

Piricse felé vezetett az utunk. Természetesen elénekeltük a "Kispiricsi falu végén..." című népdalt.  Az alpolgármester és az iskolaigazgató fogadott és köszöntött minket először a görög katolikus templomban, aztán az iskola éttermébe invitáltak minket egy finom ebédre, amelynek a végére a polgármester is megérkezett. Pihenni akartunk és az iskolaigazgató helyettes meginvitált az utunk mellett lévő magántavához. A faluhatár után haladtak át a Pestről indulók a 400. km-en és ennek tiszteletére egy kis ünnepséget tartottunk. Ez volt az első ilyen, a későbbiekben minden 100-as fordulónál köszöntöttük egymást.

A tóhoz eléggé nehezen jutottunk el, mert az ígért 1 km nagyon hosszúra sikeredett (az a bizonyos "székely mérföld" már jellemző ezen a vidéken is) és közben megálltunk pihenni. Alighogy letelepedtünk, tőlünk pár száz méterre fordult rá az útra a helyettessel a terepjáró és akkor már tudtuk, hogy tényleg közel vagyunk. Valóban egy szép helyen találtuk magunkat, ahol István meg is fürdött a tóban.

Lajos talpa foltozásra szorult, így Veronika bemosakodott...

Bátorliget felé az utunk őslápok mellett és azokon keresztül vezetett és nagyon hosszú volt. A falu előtt Zolinak az egyik hölgyismerőse jött elénk Vásárosnaményból és hozott egy kis frissítőt, ami a csapat hangulatán nagyon sokat javított. Így felfrissülve is nehezen, de este 19.30-ra megérkeztünk az Ökoházba és miután elhelyeztük magunkat, elkezdett zuhogni az eső.

csillag2

Magunk készítettük és szolgáltuk fel a vacsorát, ami 20.30-kor kezdődött el: szalonnát és kolbászt ettünk. Veronika Gyurival a szomszédból kért hozzá pár szem hagymát. Ekkor mondtam először: "Ha én ezt az Asszonynak elmesélem ....!", amit ekkor még senki sem értett. Ferivel aludtam és elkészítettem a teáimat másnapra.

V: Nekem külön szoba jutott. Lefekvés előtt elvégeztem még néhány műtétet. Feri talpa elég gyalázatosan nézett ki.

2011.5.21 - szombat, 19. nap

V: A vacsorához hasonlóan a reggelit is nekünk kellett beszereznünk. "Elzarándokoltunk" a falu kis boltjába egy beszerző útra, majd "összedobva" a szerzeményeket, jóízűen megreggeliztünk.

Talán még nem említettem, de aki esetleg nem zarándokként olvassa ezeket a sorokat, annak számára nem természetes, hogy minden étkezést imával kezdtünk és fejeztünk be. Az esetek nagy részében énekelve.

Ezen a reggelen kilencedikként csatlakozott hozzánk Bartók Mártika Nyíregyházáról. Vállaj felé indultunk. A derékig érő fűben a vizenyős, de az esti esőtől még inkább feláztatott talajon csak nagyon nehezen haladtunk az első km-eken, de aztán kijárt útra értünk. Itt be kellett várnunk a Nagykárolyból elénk jövő, egyébként Szatmárnémeti illetőségű 10 főt (köztük egy 4 fős család biciklivel !), akik együtt haladtak velünk. Utunkat egy frissen keletkezett tó zárta el, ezért kerülnünk kellett és nem azon az úton érkeztünk be Vállajba, ahol vártak minket. A harangozó látta, hogy érkezünk és harangzúgással fogadott minket, amire aztán rohantak a reánk várakozók a templomhoz a falu másik végéről. A templom gyönyörű, a Szegedi Dóm mintájára készült. 1914-ben!!!!! kezdték el építeni és 1918-ban fejezték be. Imádkozás és áldás után a templomajtóban beszélgettem a helybéli asszonyokkal, akik panaszkodtak a fiatalok elvándorlására és a falu elrománosodására: ugyanis Nagykárolyban eladják a panellakásukat és itt felvásárolják a házakat. A parókián zsíroskenyérrel és pogácsával kínáltak, minek utána a határátkelő felé vettük utunkat, ameddig a helyiek is elkísértek.

csillag 1

V: Nehezen hagytuk ott kísérőinket a határ ezen oldalán. Csak szólt az újabb-és újabb ének. A Mária énekek után végezetül a magyar és a székely himnusz... Ők ott maradtak kis csoportban: zászlókkal, kereszttel... mi pedig úti okmányainkat bemutatva átléptük az "ideiglenes" országhatárt...

                                              csillag3

A Vállaji templom tornya                              A határhoz értünk...

A határ túloldalán 2 férfi várt ránk, akik Nagykárolyig kísértek minket. Csanáloson a templomba vezetett az utunk, ahol Tempfli József nagyváradi püspök úrnak emléktáblája van: csanálosi lévén itt keresztelték meg. Ezután vendéglátás és irány Nagykároly, ahol a város elején vártak Pálinkás Gabriella vezetésével és vezettek a templomig, ahol Ft. Reszler Mihály esperes úr a Kalazanci Szent József templom plébánosa vezetésével a hívek köszöntöttek miket, akik között ott volt Szili Katalin is. A templom gyönyörű és a www.kalazanci.ro oldalon virtuálisan is megtekinthető. A hitoktató teremben agapén vettünk részt és a jelenlévő hívek kérésére elmondtuk az indítékainkat, amik elindítottak minket erre a zarándoklatra. Itt voltak a szállásadóink is: mi Ferivel egy sváb özvegyasszonyhoz kerültünk. Lánya Németországban, fia Pesten, ha meghal, üresen marad a ház: jellemző helyzet. Vacsora, lezuhanyoztam és kimostam.

V: Lajos Istvánnal Tamás József és felesége vendége volt, én Icával Ibolyánál, egy egyedül élő hittantanárnőnél töltöttük az estét és éjszakát. A szállásig gyalog mentünk, és így volt alkalmunk néhány nevezetesség megtekintésére. Keresztülvágtunk a Nagykárolyi kastélyparkon. Az épületet épp felújítják, így ide nem lehetett bejutni. Nagykárolyban - talán egy bál alkalmából - pillantotta meg először Petőfi Sándor Szendrey Júliát.

Sokat beszélgettünk Ibolyával a helyi oktatásról.

Hideg gyümölcslevest és a szomszédasszonya által készített töltött lángost ettünk. Kapros-sajt(orda) töltelék volt benne. Mivel volt centrifuga, azaz mosógép, így ki is mosott nekünk Ibolya. Beszélgettünk a családjáról, előkerültek a fotóalbumok. Icának nagyon fájt a lába, Neki egy lábáztató-masszírozót helyezett üzembe vendéglátónk, majd egy gyulladáscsökkentő krémet adott. Mi viszonylag korán lefeküdtünk. Ibolya vállalta a teregetést és reggel ágyba hozta a habos kávét!! (a tejszínhabot Ő verte fel kézi habverővel frissen). Királyi dolgunk volt Nála. (Azóta már többször hívtam telefonon, próbálom Vele tartani a kapcsolatot.)

2011.5.22 - vasárnap, 20. nap

Vasárnapra virradóra jól aludtam és kipihenve ébredtem. A bérmálási püspöki mise, amelyet Shönberger Jenő szatmárnémeti püspök celebrált, 9.30-kor kezdődött. Mi oldalt ültünk az új "Fatimai" templomban, amelyik tele volt. Szépen szóló, hatalmas kórus énekelt, gyönyörű körülmények között folyt a mise, amelynek a végén köszöntöttek minket is és szalagot kötöttek a zászlónkra. A szalagot a püspök úr kötötte fel, majd megkérte Istvánt, hogy egy pár szót szóljon a zarándoklatról, a Mária útról. A püspök remek kiállású, nyugodt és jó szónoki tehetséggel megáldott ember. Azt gondolom, mindnyájunkban kellemes, pozitív emlékként él a Vele való találkozás.

11 órakor indultunk Gencs felé és útközben megálltunk a Rákóczi kápolnánál, amely egy összehordott halmon áll. Egy család van megbízva a kezelésével, de eléggé elhanyagolják. Útközben egy fekete hajú tanítónő szegődött mellém (Ő volt Ibolya) és vele beszélgettem az oktatás és a tanítók helyzetéről. A szomszéd községben Gencsen egy kis görög-katolikus templomban fogadott minket egy kis közösség. Teltek a sorok az imakérések között. Sorba ültek mellém a nénik és kérték, hogy hallgassam meg, írjam le az Ő kérésüket is. A búcsúzáskor egy süteményes csomagot tettek a hátizsákomba - sejtettem, hogy ebből baj lesz. (Egy 2-3 éves korú kicsi leányka hosszasan integetett nekünk.) Közel volt a református templom, ahol a templom előtt vártak a hívek a pappal az élen, aki egy remek, rövid beszédet intézett hozzánk a templomban. A himnuszok csodálatosan zengtek, többünk szemébe könnycseppeket csalogatva.

Mindezek után Tasnád felé haladtunk tovább, de előtte egy románok lakta faluba, Érkávásra értünk. Itt a görög-katolikus templomban köszöntöttek az asszonyok és fánkkal kínáltak minket. Szinte teljes egészében románok lakta faluban, ahol a vendéglátók sem tudtak magyarul, de a templomuk nyitva a zarándokok előtt. Mi elénekeltünk egy magyar Mária éneket, imádkoztunk, majd Ők énekeltek románul, csodálatosan. Fánkot sütöttek nekünk... és folynak a könnyeim... ez is a zarándoklat.

A Főnök a templom előtt sziesztázó, ebédelő csoportnak hozott egy kis frissítő, hideg sört.

Itt vettem észre, hogy a Gencsen zsákomba tett krémes sütemények kiszabadultak a csomagolásból és mindent összekentek, ami a hátizsákomban volt. A faluból kivezető útról van a letérő Ady Endre szülőfaluja, Érmindszent felé. Egész nap tűző Napon és műúton haladtunk, csak néhány helyen letérve a rétre. Tasnád előtt egy cigányokkal megrakott (a bakon ülő személy mellett még több fiatal, asszonyok, gyerekek) lovas fogat jött szembe velünk és a kocsin ülők érdeklődve figyeltek minket. Hozzánk érve köszöntem és a kocsis románul fogadta a köszönésemet. Ekkor viszont egy személyautó előzte meg, amely a szembe jövő autóval való útközést elkerülni igyekezve hirtelen bevágott a fogat elé. A ló megijedt a személyautótól is és valószínű a mi Mária Útas zászlónktól is és jobbra a sánc felé kitört. Mivel a kocsis minket figyelt és nem tartotta elég erősen a gyeplőt, a kocsi elszabadulva száguldott át a sáncon: mindenki repült össze-vissza. Szerencsére a kocsis olyan messze ért földet, hogy nem került a kerekek alá. Az egyik kocsiról leesett cigány fiú a kocsi után rohant és a zablájánál fogva állította meg a száguldó fogatot, amelyen jajveszékeltek az asszonyok és a gyerekek. Az esésen kívül szerencsére nagyobb baj nem történt, de a cigányoktól kaptunk hideget-meleget. Icát nagyon mélyen érintette a dolog. Különösen egyik kísérőnk megjegyzése. A szitu nem volt egyszerű, hiszen mi nem ismertük a

 

Miklós és a híres Érkávási Fánk

a helyi viszonyrendszert a román cigányság és a magyar nem cigány lakosság között. Még oly szeretetteljes közeledést is fogadhatnak ellenségesen, amit helyi kísérőnk valószínűleg tapasztalatból, már meg sem próbált... ez is zarándoklat...

Továbbmentünk. Egész nap Gabriella járt előttünk biciklijén és készítette, szervezte az utat.

Alsótasnádon egy újonnan épített templomban is megálltunk és a városban a plébánia épületénél már vártak a hátizsákjaink és a vendéglátók. A síkság után Tasnád már dombon fekszik, itt értük el a Szilágysági dombhátat. Lajos, István, Feri és jómagam egy Dorin Dumitru nevű vállalkozóhoz kerültünk, aki román, felesége pedig félig magyar, félig román, de mindketten tökéletesen beszélnek magyarul. Szívélyes vendéglátásban volt részünk: remek vacsora és enni-, innivaló. Monikának e-mailt is tudtam írni. A vacsoránál véleményem szerint értelmezési gondok miatt egy kis vita keletkezett, de a véleménycsere fontos dolog még egy zarándokúton is, sőt talán itt a legfontosabb, mert itt van idő és tér a vélemények cseréjére és a másik nézetének a megismerésére. Közben kimostunk és kiteregettünk. Én a padlón aludtam a hálózsákomban. Kemény volt a padló ...

V: Mi Icával egy idős hölgyhöz - Annához mentünk, aki viszonylag közel lakott a templomhoz. Vacsorára húsgombóc leves, sült csirkecomb és tészta volt, kompóttal. Anna géppel kimosta ruháinkat. Sokáig beszélgettünk, én közben írtam a naplót az asztalnál.

Ma teljesen egyben voltam, jól éreztem magam. Beszéltem Lacival és a gyerekekkel. Az is jó volt.

Annával aludtam egy szobában, Icát külön szobába fektettük le, így egész jól aludtam.

2011.5.23 - hétfő, 21. nap

Madárcsicsergésre ébredtünk és a szobánk ablakából gyönyörű kilátás nyílott a vidékre. Gyalog mentünk a templomhoz és szentmisével kezdtük a napot, amely közben Mónika többször is hívott. Kikapcsoltam a telefont, ebből aztán lett egy kis bonyodalom, mivel rossz PIN kódot adtam meg, de Miki fiam segítségével ez gyorsan megoldódott. Mise után közös reggeli. A káplán atyával valamint Lászlóval és Évával (zilahi orvosnő, aki elénk jött) közösen indultunk Kárásztelekre. Pénzt váltottunk és a kertek mellett haladva hagytuk el a várost és haladtunk Magyarcsahoj felé, ahol egy egyszerűségében szép református templomnál álltunk meg. Érkezésünk után a szomszédtelken álló plébániáról kijött hozzánk a lelkész és beszélgettünk: fogy a falu és a fiatalok elmennek. A helyi abc-ben frissültünk (Ica itt vett szandált) és mondtuk el az Úr angyalát. A falu végén szintén volt egy abc, ahová bementem jégkrémet venni és a tulaj (aki románul beszélt) kérdezte, hogy hová megyünk? Csicsóra???? Sehogyan sem jött össze neki, pedig már a gyermekei is magyarázták a Csíksomlyót.

A nyelvet illetően sem tudtunk dűlőre jutni, azzal pedig hogy magyar vagyok és nem Romániából és nem is Magyarországról, már végképp nem tudott mit kezdeni: de a jégkrémet sikerült a lányoktól megvennem. Oláhcsahoj következett, ahol a kocsma elé emelt tető alatt költöttük el ebédünket és pihentünk a nagy melegben. Erre nagy szükség volt, mert következetek a dombok, de végre a műútról is letértünk és be a dimbes-dombos gyönyörű erdőbe! Egy vadaspark kerítése mellett haladt az utunk és a dombtetőn kellett elérnünk a jelzésekkel ellátott Mária utat.

Még a vadaspark előtt, valahol a dombok között jártunk. Egy domboldalon millió színes virág, szikrázó napsütés, kék ég... nem tudtam ellenállni. Levéve hátizsákomat, leültem, majd legurultam a domboldalon, a virágtengerben. Élveztem a szépséget, a nyugalmat, azt, hogy mindezt megtehetem. Feri is leült egy kicsit és az atya is csak állt-állt és gyönyörködött. Mintegy 10 perc "lopott szépség" volt ez, hiszen - mint ahogyan Lajos, Főnökhöz méltón - megdorgált ezért a lemaradásért minket: A Mária út zarándoklat azért nehezebb, mint a Camino, mert itt Együtt megyünk. Lajos! Teljesen igazad van. Mindenkitől bocsánat ezért, de akkor és ott ennek a szépségnek nem tudtam ellenállni.

A következő útkanyarban egy ökörrel szántó emberrel találkoztunk.

 

Az a bizonyos domboldal...  ... és az ökrökkel szántó gazda

Eső közeledett, ezért a dombtetőn az erdőben megálltunk és vártuk, hogy a vihar előttünk elvonuljon. Zoli jól gondolkodott és ez valóban így is történt. Megtaláltuk a jelzett utat (6 km-el Kárásztelek előtt és valóban mintaszerűen ki is volt jelölve), így már csak a sárban kellett taposnunk a mesés vidéken. Kárásztelek a cigánysorral kezdődött és Ica itt kesergett, hogy nincs mit adnia a gyerekeknek. Próbáltam elmagyarázni, hogy a megoldás nem az egyszeri adás (mert az valahol megalázás is), hanem a felemelkedés, a kiemelkedés ebből a sorsból és ez csak tanulással, művelődéssel érhető el.

 

A mesés vidék

Utunk a paplakba, majd a templomba vezetett. A templomi ima, áldás után visszatértünk a plébániára egy kis frissítőre. Előkerült az imakérések füzete és az első bejegyzést felolvastam a jelenlévőknek: "Viola és édesanyja kéri, hogy öleljük meg a Kárásztelkieket külön-külön." Örömmel tettük ezt meg

Családoknál voltunk elszállásolva. Szinte többen voltak a vendéglátók, mint a zarándokok, és minden vendéglátó természetesen szeretett volna "hazavinni" vendéget is.

Mi Nagy Imréékhez kerültünk, akik takaros gazdasággal rendelkeznek: minden megtalálható, ami kell egy parasztudvarra. A gazda még a mezőn kapált és csak az este vetette haza. A feleség a Mária Légió helyi elnöke és nagyszerűen gondoskodtak rólunk. Ez egy nagyszerű megállója az útnak: az emberek lelkesek és fontos számunkra a zarándoklat.

Nagyon sokat kaptunk. Ennyit nem lehet visszaadni. Szerencsére ez nem adok-kapok...

Ahogyan haladtunk a falu főútján vendéglátóink háza felé és néztük a rendezett udvarokat, vendéglátónk sorolta, hogy ez a ház, a következő is üres, majd egy lakott és ismét 3-4 üres ház, majd 1 lakott. A fiatalok elvándorlása óriási méreteket ölt itt is.

István Dobai Jenő bácsiéknál én Arankánál laktam. Kiderült, hogy tavaly Dani és Péter, előző évben Katona Paliék voltak a vendégei.

Köszönök Neki mindent. Óriási hite van. Sok bajt, betegséget, túlélt ennek segítségével. Meghallgattam tanúságtételét. Jó volt Vele beszélgetni.

Lehetőség volt géppel kimosni a ruháimat, sőt hajat is mostam.

Vacsoránkat a verandán költöttük el, ahonnan látni lehetett a falu határának dombjait. Csodálatos vidék. Ő is mesélt arról, hogy egyre kevesebben lakják a falut. Az Ő lányai is külföldön tanultak, az egyik véglegesen Párizsban telepedet le. A kisebbik valahol Amerikában jár egyetemre. Arra gondoltam, közben, hogy én mennyire szívesen élnék egy ilyen kis faluban, ilyen csodálatos környezetben, ilyen nyugalomban...

Aranka elmesélte, hogy hogyan tudta megtartani Kárásztelek színtiszta magyarságát. Elmondása szerint, az idők folyamán erre tévedt, költöző családokat szemmel kísérték, és csak azt engedték letelepedni a faluban, aki megállt a falu határában a keresztnél, és magyarul imádkozott...

Szép nap volt. Végig egyben, egyensúlyban voltam.

2011.5.24 - kedd, 22. nap

Kipihenve és jókedvvel indultunk el a templomba, ahol misével kezdtük a napot, majd a hívekkel közösen összehajolva vágtunk neki a faluból kivezető emelkedő útnak. A temetőnél több Mária ének és a himnuszok eléneklésével vettünk búcsút a helyiektől.

Íme az egyik (Aranka küldte el nekem):

Hahó Magyar! Hol vagy? Felelj!

Hahó Magyar! Hallasz? Felelj!

Bármerre visz a sors, hív az ősi föld,

Zászlója még ma is: piros, fehér, zöld!

 

Hahó Magyar! Kárpát felelj!

Hahó Magyar! Erdély felelj!

Bármerre vitt a sors, hív az ősi föld,

Szívedben megmaradsz: piros, fehér, zöld!

 

 

De messze van Amerika,

Szegény magyar, hol van Haza?

Bármerre vitt a sors, hív az ősi föld,

Véredben megmaradsz: piros, fehér, zöld!

 

Gyönyörűen megművelt, lankás mezőkön haladtunk Isten kék ege alatt. A Nap körül Angyalokat láttunk. (érdekes formájú felhők képében) Ebbe az idillbe vágott bele Feri felismerése, hogy a gyalogláshoz használt botjait (amit valójában Zolitól kapott leasingbe) valahol elhagyta a faluban: 1,5 órát vártunk rá a dombtetőn lévő keresztnél. Én az aznapi jegyzeteimet készítettem el és mindenki talált valamilyen elfoglaltságot. (olvasás, alvás, beszélgetés, nyújtó gyakorlatok, csoki evés)

Térjünk egy picit (csak egy két órácskát) vissza! A templom előtti történetet nekem külön le kell írnom, mert annyira kedves nekem. Természetesen Arankánál a bakancsomat kint hagytam a bejárati ajtó előtt. Tudjuk, hogy előző nap nagyon sáros szakaszon kellett bejönnünk a faluba. Reggel, túl a reggelin, már épp indultunk volna, amikor Aranka meglátta a bakancsot:

- Ebben szeretnél templomba jönni?

- Persze.

- Ilyen sáros cipőben?

- Hagyd Aranka, majd pár lépés után lepotyog, lekopik, mikorra odaérünk - nem hagyta. Képzeljétek: letisztogatta a cipőmet. Ezért, és mindenért örök hála Neki. (Miután Feri segítségével sikerült megszereznem az elérhetőségét /mivel nem a füzetbe írta fel, valahol elhagytam/, már többször váltottunk e-mailt.)

 

Kárásztelekről kifelé: Nagy Imréné és Sekk László helyi lelkész.

Megérkezett Feri - persze botok nélkül - és gyönyörű dombok mentén indultunk Bürgezd felé. Kb. 1,5 km-t haladtunk, amikor is egy juhnyáj mellett haladtunk el és felénk 3 juhászkutya rohant mögöttük a juhásszal, aki megpróbálta őket visszahívni, de amikorra a közelünkbeértek (talán az Ica által kezdett közös ima hatására), megnyugodtak. Én egy kicsit le voltam maradva és Zoliék hangos kiabálással biztattak gyorsabb haladásra, hogy egy csoportban legyünk. Ezután az erdő szegletét és egy pici emelkedőt elhagyva megálltunk pihenni és ekkor hívott Mónika a kedvező hírrel, hogy a bank jóváhagyta a hitelkérelmünket: remélem, hogy a terveinket meg tudjuk valósítani és akkor ez nem csak terhet, hanem az alkotás örömét, környezetünk szebbé tételét és végső soron örömet is fog jelenteni. Bürgezdre beérve egy diófa árnyékában pihentünk meg, ahol egy kedves férfi borral és vízzel látott el minket és sokat mesélt a falu történetéről, a magyaroknak a románokhoz fűződő viszonyáról és a helybéli grófi családról (amelynek egyik mai tagjával a falu előtt találkoztunk is) és kikísért minket a falu széléig. Ezután egy eléggé elhanyagolt szőlő mellett elhaladva közeledtünk a Nagyfalu felett lévő Szentháromság dombjához, ahol Bara Madarász Éva (1942-2010) látomásai alapján rendeztek be és folyamatosan építenek egy emlékhelyet.

 Kereszt a domb tetején

Végigjártuk a keresztutat. Nagyon meleg volt az idő. Feri utólagos kérdésére: milyennek éreztem ezt a keresztutat?... azt válaszoltam, hogy: Erő volt benne... mindezt úgy, hogy semmilyen előismeretem a helyhez fűződően nem volt. Utólagosan is ezt érezem, visszagondolva a stációkra, a helyre, a felolvasásokra. Nem tudom másként megfogalmazni. Erő...

Némi várakozás után megérkezett az atya és egy nő, akik előadást tartottak a Fatima-Medjugore-Nagyfalu Mária jelenésekről és látomásokról: ők a hely megbízott működtetői is. Az előadás alatt némi fáradtság vett erőt rajtunk (papa szerint a kínált tej volt az oka ) és sokan elszenderedtek. Miután Lajos Lajos felriadt, némi habozás, térbeli és időbeli tájékozódás után, igazi vezetőhöz méltóan kiadta a parancsot: "Indulunk!" Ezzel az új és - a korábbiakhoz képest - meglehetősen rendhagyó jelszóval felébresztette a szendergőket. A dombról leérve haladtunk át az 500. km-en és egy kicsit itt is ünnepeltünk.

A kissé hosszúra nyúlt előadás és a csepergő eső miatt egy kicsit későre maradva haladtunk Szilágysomlyó felé, ahová 19.30-ra érkeztünk meg. A város utcáin haladva egy szembejövő autó nagyot fékezett és egy fiatal, dinamikus férfi ugrott ki belőle és hangos szóval köszöntött minket: mint kiderült, Ő volt Constantin Petrisor (tel: 0040/260/679052),

a helyi plébános. Már nem tudta elképzelni, hogy hol késünk és elénk indultak A lelkész kíséretével vonultuk a paplakba, innen a kistemplomba, majd a Somlyó végén lévő campingbe, amelyet egy kárásztelekről elszármazott házaspár üzemeltet. Pálinkával, gulyáslevessel, kaláccsal és jó hangulatban vártak minket. Egy faházban hárman aludtunk. Én lefeküdtem, de a mi faházunk előtt gyűlt össze a társaság és tisztázták a Szilágysomlyó elején történt eseményeket.

 

A szilágysomlyói kistemplomban Kosztyi atyával

Későn mentem tusolni. A "fenti" zuhanyzót választottam és így láthattam a háziak Mária oltárát. Ennek annyiban lesz jelentősége, hogy másnap, vendéglátónkkal történt beszélgetés során, ha utalt erre az oltárra, tudtam, hogy miről beszél...

Icával és Mártival aludtam egy faházban. A zene és füldugó ellenére nem túl jól.

2011.5.25 - szerda, 23. nap

Reggel korán keltem, hogy időben el tudjak készülni a bonyolult helyi körülmények között, ami sikerült. A zuhanyzó mellett volt a konyha, ahol kérésemre helyi zöld alapanyagból - és ez általában mindenütt így működött - finom teát főztek. Vendéglátónk és Kosztyi atya csatlakozott hozzánk és kísértek minket Zilahig.

A következő település Perecseny volt, ahol a falu elején egy biciklis férfi "kívánt" nekünk sok esőt, amelyet először mi nem, de kísérőink azonnal jól értelmeztek: mint kiderült a faluban nagy babtista közösség működik és egyik tagjuk nem jó szemmel nézte zarándoklatunkat. Ilyen is van ..... Viszont az előző napi eset "egyenlítéseként" megátogattuk a helyi babtista imaházat.

 

A perecsényi babtista imaházban

Ebben a faluban a hagymához kötődő rekordot állítottak fel a helyiek. Ezért természetesen a hagyma szobrát is megnéztük. Egy idős, kedves nénivel elegyedtem szóba, elmeséltem Neki, hogy honnan jövünk és hová tartunk. Ő ugyan református vallású volt és az "imakérések" kifejezést nem értette, de végül mégis abban maradtunk, hogy kéri, imádkozzunk érte és kisunokájáért. Amikor nevet szerettem volna kérni, hogy beírjam a füzetbe, csak annyit felelt: Kedveském, azt a Jó Isten úgyis tudja!  Persze tudja. Ez a kérés így hangzott el későbbi virrasztáskor Csíksomlyón...

Nem a kijelölt, hanem egy rövidebb útvonalon haladtunk tovább, énekelve, ill. rózsafűzért mondva. A víztározótól nem messze letereltek minket az útról lőgyakorlat miatt. Vetéseken, kanálisokon és lapályos részeken áthaladva ékeztünk el a víztározóhoz, ahol pihenőt tartottunk. Nem messze volt egy út menti vendégfogadó. Először a javaslatomat elutasították azzal, hogy ott nem tudunk leülni, végül amikor odaértünk, persze hogy leültünk, hiszen ők is a vendégfogadásból élnek. A víztározó gátján áthaladva mentünk át a patak másik oldalára és egy réten haladtunk Nagyrécse felé, ahol a faluszélen már vártak minket és énekelve vonultunk a pici közösség még kisebb templomának a kertjébe.

 

A nagyrécsei templomkert: számomra emlékezetes hely ......

Nagy szeretettel láttak vendégül és a szívüket is az asztalra tették. Nagyon ki akartak tenni magukért, ezért a fő fogást egy erre szakosodott cégnél rendelték meg a sült húst krumplipürével (ez még fontos lesz, ezért írtam le ilyen pontosan).

Én Nagyrécsén, az ebéd után kifeküdtem a fűbe. A lelkemben szomorúság volt. Tartottam attól, hogy esetleg lesz olyan a mi kilencfős csoportunkból, aki nem megy el Csíksomlyóig. Nem tudtam elképzelni ezt a csoportot "csonkán". Tudtam, hogy ez ellen ténylegesen nem tehetek, csak imádkozhatom azért, hogy mindenki jöjjön. Ehhez kellett egy kis nyugodt elvonulás, erőgyűjtés.

Így lemaradtam a kis közösség szalagkötéséről és a lenti képen sem vagyok rajta.

Jó hangulatban trécseltünk és a templomban való imádkozással búcsúztunk a helyiektől. Gyönyörű mezőkön és erdőkön keresztül haladtunk Zilah felé. A város felé ereszkedve Mártival Ghymes dalokat énekeltem. A városban Éva és barátnője segítségével még cipőkrémet is tudtam venni a bakancsomra. A paplakon leraktuk a holminkat és mentünk

 

misére, ahol az atyával való előzetes egyeztetés alapján a szentleckét kellett olvasnom, de ez nem maradt ennyiben. Ugyanis a mise előtt kijött az atya és ministránsokat keresett fennszóval, de senki sem jelentkezett, így megszólított engem és Istvánt. Az ellenvetésemre, hogy "de én evangélikus vagyok" az volt a válasz, hogy annál értékesebb lesz a szolgálatom: így 45 év kihagyás után újra ministráltam! Ez a szolgálat volt a zarándoklatom egyik kiemelkedő pontja......

Nagyrécsét követő szakaszon Imrével - előző napi vendéglátónkkal - és Ferivel, leültünk egy csodaszép kilátást nyújtó domboldalra, és beszélgettünk. (Talán a fentebb leírt hangulatom miatt elfogadható számotokra is, hogy akkor ezt kellett tenni.) Imre mesélt életéből olyan konkrét történéseket, amely során a Szűzanya segítségét kérte, és milyen csoda volt az, ahogyan a kérés meghallgatásra talált és megvalósult. Imáit ott - a tegnapi napnál leírt - Mária oltárnál mondta el. Majd imádkoztunk és mintegy 10-15 perc után indultunk utánatok. Útközben evangéliumi részletekről beszélgettünk. Tudtuk, hogy Ti nem vártatok ránk, hiszen a pár nappal ezelőtti Főnöki dorgálás ellenére, megint kicsit renitensként viselkedtünk. Bocsássatok ezért meg! Az úton, minden egyes elágazásnál, Angyalok jöttek velünk szembe, és már messziről jelezték, hogy melyik úton menjünk tovább. (Egyetlen elágazás sem maradt ki!!). Végül a templomba csak egy kétperces késéssel utánatok érkeztünk. És ehhez az epizódhoz még egy apró csoda: arról az evangéliumi részről beszélgettünk, amit utána aznap az atya felolvasott, amiről aznap prédikált. (Pedig egyikünknél sem volt Adoremus.)

A misét követő vacsorán Kosztyi atya rövid bemutatkozást kért tőlünk és valahányan a nevünket mondtuk ő mindig hozzátette: szent. Így lettünk mi szent Ilonka, szent Veronika, szent Márta, szent Zoltán szent Lajos, szent György, szent Miklós, szent Ferenc és szent István zarándoktestvérek. Itt mutatkozott be új zarándoktársunk Józsa (szent) Judit, aki 1 hétig szeretett volna velünk zarándokolni: Ő is evangélikus volt, így a létszámunk a kétszeresére emelkedett.

Kosztyi atya humorérzéknek, jó egészségnek és nagyon komoly katolikus-papi mivoltának köszönhetően a társaság nagyon együtt volt és jól éreztük magunkat, annak ellenére, hogy másodszori lemaradásunk a csoporttól kis feszültséget szült. Ezt fel kellett oldanunk. Lajos kérése szerint, ezt vacsora után tettük volna meg, azonban az atya is beült közénk, és az Ő jelentős, erőteljes temperamentumával és orgánumával, a beszélgetés abba az irányba indult, hogy mesélje el ki-ki, hogy miért jött erre a zarándokútra. Viszonylag hosszasan beszélgettünk, és azt gondolom, hogy ezzel a feszültség is oldódott...

Nekem mindamellett a vacsoránál már a leves sem esett jól és a húsos ételnek is csak a felét ettem meg és éreztem, hogy baj van. Veronikától kértem valami emésztőtablettát, de az nem sokat segített. A vacsora után levelt írtam Mónikának:

Szia Anya !

Itt vagyunk a zilahi plébánián és tudok írni. Ma Szilágysomlyóról jöttunk Zilahra (26 km).

 

A zilahi hívekkel közösen

 

Egy megállónk volt, ahol nagyon szívesen fogadott minket egy pici közösség, de valami nem jól esett, mert most pillanat fáj a gyomrom. Adtak már 2 db emésztőt, de a végén mindent kihánytam. Ma nagy dolog történt: ministráltam Zilahon. Holnap estefelé felhívlak!

 

Csókollak és mindenkit üdvözlök

Apa

23.00 órakor először a vacsora, aztán éjfél után 2 órakor az ebéd távozott belőlem. Közben, hogy a többiek ne zavarjam, kimentem sétálni a plébánia udvarára és a templom bejárata előtti térről Zilah Fő utcájára tekinthettem le és így módom volt a város éjszakai életébe is bepillantást nyerni: nem volt egy szívderítő látvány. Ezek után már egy kicsit aludni is tudtam, de a következő napot kénytelen voltam kihagyni.

2011.5.26 - csütörtök, 24. nap

Az előző napon Feri nagyon szenvedett és Zilahra úgy érkezett, hogy látszott rajta, fel akarja adni. A cipője ugyanis tönkregyötörte a talpát: millió vízhólyag domborodott rajta. Este megígértem Neki, hogy másnap kezelésbe veszem: először is propolisszal fertőtlenítettem a talpát és egyben a gyógyulási folyamatot indítottam el, majd izzadásgátló hintőporral szórtam be és gézzel bebugyoláltuk a talpát, mintegy finom kapcát téve ezzel a lábára. Adtam Neki egy pár Spuri zoknit és az Adidas tartalék cipőmet: végigjött a zarándoklaton és a cipő csak Csíkkarcfalvánál a sárban és az esőben szakadt le a lábáról.

Amikor a többiek elmentek, visszafeküdtem és tudtam egy picit aludni, de előtte a háziakkal beszélgettem, akik nagyon gondoskodtak rólam. Héjában krumplit főztek és mondtam, hogy esetleg köménymagos levest kérek ebédre, de ha csak szóltam. Az étel kérés nélkül elkészült, viszont rá sem bírtam nézni semmire sem, érintetlenül maradt minden. A paplakban volt internetkapcsolat, így az 1 órás időeltolódás miatt meg tudtam hallgatni a Szent István Rádióban a misét, ami nagyon jót tett a lelkemnek. Aztán levelet írtam Mónikának:

Sziasztok !

Tegnap este nem tudtam hosszabb levelet írni, mivel azért problémák is felmerülnek egy ilyen úton és azt ültek le tegnap este megbeszélni, aztán pedig már lefeküdtünk. Nekem sajnos nagyon nehéz éjszakám volt: először 23 órakor (a vacsorát), majd éjfél után 2-kor az ebédet hánytam ki. Ugyanis tegnap délben az egyik faluban (Nagyrécse) krumplit adtak hússal, de nem ők készítették, hanem rendelték. Fóliába volt becsomagolva és az elkészítés után nem volt lehűtve és Isten tudja meddig állt melegen. Na ez nekem betette az ajtót. Nem is indultam el a mai szakaszra, hanem itt ülök a parókián és délután a csomagjainkat szállitó autóval megyek tovább. Olyan száraz a szám, mint a Szahara. Egy kisvirágú füzike teát főztem és azt iszom mézzel és citrommal, közben pedig a misét hallgatom a SZIR-ben - ahogyan a fiúk mondják. Van skype lehetőség is, azon is felhívlak majd.

Tegnap felhívtam mind a két fiunkat, mert már régen hallottam a hangjukat: Csabika épp Zágrábban volt, Miki pedig Veled Kassán. Ma Tünczyt is fel akarom hívni, hogy Vele is beszéljek egy kicsit.

A tegnapi nap óta a somlyói pap kisér minket es ez egy fantasztikusan dinamikus személy. Ahogyan megérkeztünk ide Zilahra es beültünk a misére megjelent a sekrestye ajtóban és kiszól: na, ki fog ministrálni? Senki nem jelentkezett és erre odaszól nekem, hogy na akkor Miklós jöjjön. Mondom, hogy én evangélikus vagyok. Erre Ő: mit számít az, ez számára még nagyobb megtisztelés és még szentleckét is fogsz olvasni! Így kb.45 év után újra ministráltam. Hát már csak ezért is megérte eljönni.

Amúgy a fogadtatás, az út előkészítése és szervezettsége jó és ehhez párosul még a jó idő is. Most már 3. napja dombok, erdők között gyalogolunk es teljesen Gömörben érzem magam. A reggelek itt is hűvösek, mint ott, de napközben aztán meleg van. Tegnap estére egy picit éreztem az alsó lábszáramat, mert most mar gyakran van hegymenet. Ma megyünk át a Meszesen - bizony ennek nagyon örültem - és pont erről maradok le. Hídalmásra érkezünk ma és lassan közeledünk Kolozsvár felé. Ma kimegyek a városba es 100%-os körte- és őszibarack levet akarok venni, mert úgy érzem, hogy ez lenne jó a gyomromnak. Tegnap vettem bokszot és most már ki tudom pucolni a cipőmet. Sajnos többen nem készültek úgy fel az útra, mint mi. Rengeteg a hólyag és a lábsérülés. Amúgy a csoport nagyon vegyes, de jóindulatú. Tegnap este csatlakozott hozzánk egy 8 unokás nagymama, aki szintén evangélikus. Úgy látom, hogy lassan otthoni 8 óra lesz, megyek borotválkozni és zuhanyozni, aztán pedig lefekszem, hogy még aludjak is egy picit.

Csókollak

Apa

Délelőtt tudtam aludni, majd lezuhanyoztam és aztán skype-on beszéltem Mónikával és Mikivel is: jó volt otthoni hangokat hallani és tudomást szerezni arról, hogy mi történik itthon. Erzsikének is írtam egy rövid köszönőlevelet, hogy érdeklődik és gondol rám. Dél környékén fáradt voltam és ezért újra lefeküdtem és aludtam: igen jólesett !

A háziakkal való beszélgetésből derült ki, hogy Constantin atyát csak egy fél évvel ezelőtt helyezték át Zilahról Szilágysomlyóra, addig itt működött. Az elmondásuk szerint, amit itt látok, az az Ő, a férje, valamint a saját keze munkájának köszönhető. A pap keményen dolgozott velük együtt, hogy megteremtse a szükséges hátteret az egyházközösség szervezett működéséhez: még sok ilyen papra lenne szükség a Kárpát-medencében.

Délután 16.00 órakor megjött a csomagjainkat szállító autóval Ernő, aki egy helyi vállalkozó (elemek nagykereskedelmével foglalkozik) és együtt mentünk Hídalmásra. Útközben - amíg megmásztuk a Meszest - nagyon kellemesen elbeszélgettünk a partiumi magyarok életről és a politikáról.

Miközben Miklóst kénytelenek voltunk Zilahon a plébánián hagyni, Új vezetőinkkel és a csatlakozó zarándokokkal indultunk Hídalmásra. Gyönyörű utakon haladtunk. Igyekeztem/igyekeztünk nem lemaradni a csoporttól. Én egy kicsit (nagyon) szétestem, a mosolyzsák bezárult.

 

Csodálatos tájakon...

Talán Alsóegregyen, megálltunk egy pár falatot enni. Ehhez sem volt nagy kedvem. Végül Gyuri unszolására megettem egy fél szendvicset. A másik felét Ő. (Lehet, hogy attól lett beteg? De akkor nekem miért nem lett bajom?)

Megérkezve Hídalmásra egy kis hűsítő (sör, üdítő) mellett pihenve hallgattuk az atya kedves, vidám történeteit.

Hídalmáson a református egyháznak egy domboldalon található birtokán és telephelyén nyertünk elhelyezést és megérkezésünk után nemsokára megérkeztek a gyalogos zarándokok is (tehát rajtam kívül mindenki). Constantin és a kísérők Ernővel visszamentek Zilahra, mi pedig elhelyezkedtünk. Az én vacsorám kétszersültből állt, amelynek az elfogyasztása után kifeküdtem a kertben lévő lekaszált szénába: gyerekkori illatokat éreztem.... Innét vettem észre, hogy a kerítés túloldalán fákkal sűrűn benőve egy elhagyott katolikus fatemplom áll: jelzés értékű, a magyarság partiumi térvesztését hűen jelképezi. Holnap megpróbálok továbbmenni.

Gyurival és Ferivel mentem el a vacsorához bevásárolni. A helyi segítőnk felajánlotta, hogy Daciájával elvisz minket a boltba. Kiderült, hogy csak az első két ülés van bent az autóban, mert előző nap kecskéket szállított vele . Több boltba is betértünk, ugyanis az első helyen nem lehetett kétszersültet kapni, és én azt gondoltam, hogy a betegnek (akkor még nem tudtam, hogy többes számban kell mondanom.) azt kellene vinni vacsorára. A többiek addig megterítettek. Előkerült a szalonna, hagyma, paradicsom...

Egy kis esti beszélgetés, majd egy pihentető alvás, sokat segített lelkiállapotomon. Mártival aludtam egy szobában, így nem kellett a füldugó.

2011.5.27 - péntek, 25. nap

Féltem az éjszakától, de jól aludtam és pihenten ébredtem. Korán keltem, megfőztem a teámat - ami másodszorra sikerült - megborotválkoztam és irány Kide, ami egy 32,43 km-es szakaszt jelent.

Sajnos az éjszaka folyamán a fiúk közül többen rosszul lettek. Bár mindegyikük folytatta az utat, ez a rosszullét rányomta bélyegét erre és a következő napra. (Érdekes, hogy a lányok nem betegedtek meg.)

Találtunk egy labdát, és Havas Tamásra várva (aki a következő szakaszokon helyi kísérőnk volt) kicsit fociztunk, így melegítve be a mai távra.

Indulásunkkal egy időben haladt el a falu széle felé egy kecskenyáj. A bolt, ill. egy kávézó felé vettük az irányt, hogy feltankoljunk pár falat étellel, csokival, ill. a koffeinfüggők is elindítsák a napjukat  Átkísértem Mikit abba a boltba, ahol lehetett kétszersültet kapni.

Az első település Drág volt, ahol a Bethlen Gábor kastélya mellett haladtunk el: a kastély lehangoló látványt nyújtott. Drág után letértünk a műútról és festői vidéken juh- és bivalycsordák között vezetett az utunk és haladtunk Kis- és Nagyesküllő felé. Nagyesküllőn haldtunk át a 600. km-en és ezután újra terepen haladtunk és este 19.30-ra érkeztünk meg Kidére.

Csodálatos tájon jártunk. A kedvencem az iszapfürdőző bivalycsorda, a gyönyörű táj... Teljesen feltöltött. Magamba szívtam a nyugalmat, a békét, a közelt- és a távolt, a szabadságot, a szikrázó napsütést, a színpompás virágokat, Istent...

Az előző napi rossz kedvem elmúlt, egyensúlyban voltam.

 

Ma különösen sok kereszt előtt álltunk meg imádkozni. Olyan részében jártunk az országnak, ahol szokás a magánházak előkertjében is keresztet állítani.  Ez különösen Nagyesküllőn volt szembetűnő, ahol végignézve a hosszú főutcán, az út mindkét oldalán, szinte minden portán állt egy kereszt. Megbeszéltük, hogy - bár a zarándok nem siet, nem késik el sehonnan-, de a mai táv ismeretében nincs lehetőségünk minden keresztnél elmondani egy imát. Tegyük ezt meg majd a falu végén!

Egy útelágazásnál Zoli szólt Icának: Mama! Most valami könyörgőst ! ... és Ica elkezdte mondani a "Most segíts meg Máriát". Együtt mondtuk... és indultunk fel a hegynek... Fáradtan. Volt, aki betegen, szokva a székely mérföld mértékegységet...

Gyuri egyre rosszabbul lett. Ő még mindig vitte a hátizsákját (én az 500 km-t elérve éreztem azt, hogy már elég erős vagyok ahhoz, hogy letegyem, így én nagy zsák nélkül gyalogoltam). Többszöri kérésemre átadta a zsákot. Az utolsó pár kilométeren belekaroltam, és így jöttünk le a hegyről.

Nem messze Kide előtt volt egy jó jelenet: jöttünk egy domboldalon lefelé és egy juhász állott a legelőn a botjára támaszkodva két kutyájával. Még a meglepetés sem látszott rajta és csak állt mozdulatlanul, a csaholó kutyákra sem szólt rá. Amikor odaértünk és a kísérőnk Tamás megkérdezte az utat, csak fejmozdulattal mutatta az utat. Patakon átgázolva egy domboldalt megmászva értünk ki egy mezei útra és nemsokára megérkeztünk a faluba. Az üzlet-kocsma előtt beszélgettem 3 férfival. A látvány és a helyzet nagyon szomorú: leépült falu, elkeseredett emberekkel. Dolgoztak mindannyian Magyarországon, megjárták és meglátták a vágyott Kánaánt, de csalódottak voltak.

A katolikus templom melleti - szerintem volt parókia, ma szálláshely - épületben nyertünk elhelyezést, ahol először is meg kellett oldanunk a szivattyú áram alá helyezését, de mivel a godnok csak röviddel az érkezésünk előtt kapcsolta be a villanybojlert, szinte hideg vízben zuhanyoztunk. Kiültem a valamikori tornácra és megírtam az aznapi naplójegyzetemet. A társaság nagyon elfáradt és kimerült. Én a rosszullétem után viszonylag jól bírtam az utat. Tonhalkonzervet vacsoráztam, viszont Gyuri és István rosszul érezték magukat, náluk is gyomorproblémák jelentkeztek.

Valóban Miki már elég jól érezte szerencsére magát, így nem sokkal megérkezésünket követően még valamilyen forgatós tánclépést is mutatott.  Ahogy írtam, én teljesen feltöltődtem a mai napon, így nem is igen éreztem fáradtnak magam. Mivel ezen a szálláson még pohár, tányér, evőeszköz, innivaló sem volt, és természetesen a vacsorát is magunknak kellett megoldanunk, így Zolival elmentünk bevásárolni. Sikerült papírtányérokat is vennünk. A szokásos szalonnázós vacsoránk volt. Nekem nagyon jól esett. Gyuriba próbáltunk legalább egy kis citromos vizet belediktálni, de István sem evett szinte semmit.

2011.5.28 - szombat, 26. nap

Reggel szokásomhoz híven korán keltem és borotválkozás után Gyurinak és Istvánnak teát főztem, mert nem jól érezték magukat. Harmatgyengén indultak neki a mai 24 km-es távnak. Reggeli után indultunk a számomra Sütő András által olyan kedves Mezőség felé. Csomafája, Kolozsbors és Válaszút érintésével érkeztünk meg Bonchidára. Útközben Bánffytanyán álltunk meg ebédelni a volt kastély épülete előtt, amelyik

 

Kényszerpihenő

sok mindenkit szolgált, csak senki sem volt a gazdája. Kolozsborsa előtt kényszerpihenőt kellett tartanunk, mivel Gyuri és főleg István nem érezték jól magukat. Istvánnak le is kellett egy fél órára feküdnie egy útszéli bokor alá, miközben a társaság többi tagja szó nélkül várakozott a meleg aszfalton, délidőben, rekkenő hőségben. Azt hiszem ezt hívják szolidaritásnak (bár Istvánt nagyon zavarta a dolog, hogy ennyire le tudott gyengülni, ezért mindenkitől bocsánatot kért és megköszönte viselkedésünket).

Mai utunk végig betonon vezetett, de társaink rosszulléte elterelte figyelmünket arról, hogy a beton a mi lábunkat is kikezdheti kicsit.

Mai települések inkább román lakta vidékek voltak. Az egyik faluban, miközben megálltunk egy portán lévő kereszt előtt, egy bácsi hozott ki nekünk pálinkát. Nem tudott magyarul. Az italt elfogadtuk. A bácsinak könnybe lábadt a szeme...

Válaszúton a falu első boltjánál megálltunk innivalót venni. Amikor a boltos hölgynek (aki nem tudott magyarul) "kézzel-lábbal" elmagyaráztuk, hogy milyen Úton járunk, hozott ki nekünk még két üveg vizet, majd kenyeret, szalonnát... Ez mind-mind a zarándok út... hittel, szeretettel...

Válaszúton elhaladtunk Kallós Zoltán múzeuma előtt, viszont sajnos senki sem tartotta érdemesnek ezt meglátogatni az én nagy bánatomra, ill. a kérdésre az a válasz született, hogy a programba nem volt beletervezve a múzeum meglátogatása. Bonchida felé vettük az irányt. A Főnök - szóba elegyedve a helyiekkel - egy - a jelöltnél rövidebb - utat javasolt a csapatnak. Volt, aki a hosszabb utat választotta, de természetesen minden út ugyanoda vezetett... Bonchidán a Bánffy kastély mellett lévő református parókián várt minket Márta János lelkész. Ma egész nap műúton haladtunk, ami a hőséggel párosulva rendkívül megterhelő volt, főleg szellemileg.

A parókián, illetve annak kertjében szunyókálva várt már minket Mihályi János, aki az utolsó tíz napra csatlakozott csoportunkhoz. A lelkész úr először a parókián található hitoktató teremben kínált minket teával, kávéval és beszélgettünk a falu helyzetéről: a Bánffy kastély elkezdődött felújításáról, az utunkról, a zarándokokról, különösen egy egyéni zarándokról, aki nem sokkal előttünk járt itt, a gyülekezetről, a családjáról és a templomról, amit át is mentünk megtekinteni. Történetét nem írom ide, mert azt érdemes elolvasni szakavatottabb leírásból, ugyanis egy Árpád-kori (XII. század) templomról van szó, ahol az Úrasztalát ottjártunkkor is egy 1746-ban készült terítő takarta, amelyet a Bánffyak adományoztak a templomnak. A szószék karfáját egy 1944.október 6-án dátumozott terítő takarta be. Kazettás mennyezettének a felújítását már el kellett volna kezdeni, de ami késik, az nem múlik. Az 1640-es években tért át az egyik Bánffy a református hitre és urával együtt a falu népe is.

 

Márton János és csikója

A templom mögött egy nagyon kedves jelenet játszódott le: a lelkész úr nevén szólította fiatal csikóját, amelyik a bokorban volt, az az ismerős hangra és hívószóra horkant egyet és jött a gazdihoz !

Szerencsére itt is volt centrifuga, azaz a parókus asszony segítségével kimostuk a ruhákat. Még magasan járt a nap, gyorsan ki is teregettem.

Mindezek után a lelkész úr szállított minket a szállásadóinkhoz, ahol mi férfiak aludtunk, de mindannyian itt étkeztünk. Rigó Attila és felesége Ildikó látott minket vendégül. A lányok Bogosi Jánoséknál aludtak. A vacsora nagyon finom volt: húsleves, töltöttkáposzta, báránypörkölt, csöröge fánk.

Vacsora után, ahogy lassan ment le a nap, bevillant, hogy a levegő is egyre párásabb lesz, ezért visszamentem Mártival a parókiára. Szerencsére majdnem minden ruha teljesen megszáradt. Visszaérve a vacsorázó helyre (kb 1 km a parókiától) két említésre méltó dolog:

-                      Zoli egy - valószínűleg viccesnek szánt mondata - kicsit kiakasztott,

-                      ill. Ica és Judit keveredett valamiféle szóváltásba.

Azt gondolom, hogy mindezek elsősorban a fáradtság rovására írhatók, és szerencsére elég gyorsan "kisimultak". (Engem kibillentett az egyensúlyból. Gyakorlom, hogy hogyan lehet, minél ritkábban kibillenni, ill., ha ez mégis megtörténik, akkor minél gyorsabban visszakerülni oda. Ez is a belső utazás része. Érzem, hogy egyre erősebb vagyok...)

Este játszották az Európa Liga döntőjét (Barcelona - Manchester United 3:1). Volt számítógép, így híreket böngésztem és írtam haza levelet:

Szia Anya !

Itt vagyunk Bonchidán és innen lehetőségem van írni. Hosszú, fárasztó nap után értünk ide és az volt a legfárasztóbb, hogy egész nap közúton jöttünk. Hála Istennek hétágra sütött a Nap, de azért a nap végére már eléggé tikkasztólag hatott. Az egészségem a 3 napos koplalás után úgy látszik kezd rendbe jönni, mert tegnap estére tonhalkonzervet, ma reggel pedig egy szardínia konzervet ettem meg. Napközben csak folyadékot ittam és almát ettem. Így nálam rendeződtek az egészségügyi problémák, de a férfi csapat többi tagját elkapta tegnap a gépszíj. A mai gyaloglásunk alkalmával meg is kellett állnunk, mivel nem bírtak menni és pihentek egy kicsit. Hiába, túl vannak a 600. km-en... Sajnos Válaszúton ott jöttünk el a Kallós Zoltán bácsi háza előtt és nem mentünk be, mert állítólag nem volt egyeztetve...

Itt Bonchidán a reformátusok látnak minket vendégül. A lelkész úr megmutatta a parókiát és a 12.században épült templomot, amely a maga egyszerűségében nagyon impozáns. Ebben a faluban laktak a Bánffyak és ők gondoskodtak itt mindenről. A háború alatt, után viszont minden elpusztult. Most kezdték el a kastély felújítását.

Holnap Magyarpalatka irányába haladunk, viszont valami változás van, lehet, hogy nem oda megyünk. Megpróbálok majd skype-on is jelentkezni.

Mindenkit csókolok és már nagyon mennék haza, de most már végig megyek !

Apa

 

2011.5.29 - vasárnap, 27. nap

Ma reggelre jól aludtam és frissen, jókedvvel ébredtem. A református templomban megtartott reggeli áhítat után indultunk Feketelak felé. Ez a szertartás egyedi volt a maga nemében. Ötvözte a református és a katolikus elemeket. A plébános úr kérésére előre egyeztettünk, hogy melyik katolikus éneket fogjuk énekelni, ill. először Ő olvasott fel egy verset, majd beszélt róla pár percet, majd megkérte, hogy mi (Miki) olvassuk fel a mai napra szóló evangéliumot. Majd református éneket is énekeltünk. Azt hiszem, hogy ez is egy kis csoda, a Mária Út egyik csodája...

A mai tervezett táv: magyar km-ben mérve 34,6, ami egy újabb napi csúcs.

A híres mezőségi falu Szék következett elsőnek. A faluba beérve, egy néni fánkot hozott nekünk, egy szomszéd bácsi pálinkával kínált. Elmesélték, hogy a viseletet - legalábbis az idősebb korosztály - most is hordja. Megvettük a hiányzó kalapokat (az enyémre pántlikát is varrt a kalapos bácsi) és Veronikával fordultam egyet a Fő utcán. A kalapos mester elmondása szerint régebben csak ilyen fejfedőben jártak a helyiek, de változik a világ...

 A Széki táncház...

Erdőkön, dimbes-dombos vidéken haladtunk keresztül. Szék után, egy meredek emelkedő után, az erdő szélén megálltunk tízóraira, majd gyönyörű erdőkön és gerinceken keresztül haladtunk. Szerencsére már jobban volt mindenki, így a viszonylag nagy szintkülönbségeket is elég jól bírtuk. A sok egyformának tűnő gerinc között az embernek az volt az érzése, hogy mindig ugyanarra a tisztásra érünk ki - aminek a végén Pulyon és Vasasszentgothárd között ki- és lejöttünk az erdőből a műútra. Gyuri itt egy kis kitérőt tett. Hiába: szereti a kihívásokat  Hosszú, kimerítő túra után értünk Vasasszentgothárdra, ahol egy tóparton lévő üzlet-kocsmában frissítettük fel magunkat. Innen - a helyiek nem kis megdöbbenésére - vidáman, tánclépésben indultunk a tóparton Feketelakra, ahol a dombon lévő Téka - házban nyertünk elhelyezést. Mielőtt felértem volna a lakhelyünkhöz bementem egy helyi üzlet - kocsmába, ahol éppen a "Most múlik pontosan .... " szólt a Csík zenekartól. A pillanat tényleg elragadó volt, csak éppen nem tudtam venni azt, amit szerettem volna (gyümölcslé, csoki ....), de a főnök kivágta magát: vegyen sört !

A Téka házban óriási élményben volt részünk: tulajdonképpen egy falusi múzeumban nyertünk elhelyezést. Ugyanis ennek a háznak a gazdasszonya utazott fel valamikor Budapestre és énekelt Kodály Zoltánnak. A közösen készült fénykép most is ott lóg a díszhelyen és a néni unokája jelen is volt az ottlétünkkor.

 

Feketelakon egy múzeumban volt a szállásunk...

Érkezésünk után Küsmödi Attila szabadtéri misét celebrált (telefonszáma 0040/74/3032313), majd a messzi környéken híres szakácsnéja által készített vacsorát fogyasztottuk el: hurut leves, töltöttkáposzta és sütemény.

 

Küsi atyával a szabadtéri szentmisén Feketelakon

A levesestálba bepillantva láttam, hogy egy nem szokványos levessel van dolgom és azonnal rákérdeztem, hogy mit eszünk? Íme a recept:

A hurut tejből készül, lehetőleg igazi tejből amelyik elkerülte a modern ipari feldolgozás minden sterilizáló, kilúgozó és hígító eljárását. A tejet három hétig érleljük, ruhával lekötött cserépedényben. Naponta megkeverjük és megszabadítjuk a tetején képződött bőrtől. Az edény belső falán a tej szintje fölött lerakódó bőrt, kicsapódást szintén naponta gondosan eltávolítjuk. Amikor krémszerűvé ért, kiveszünk belőle egy keveset és felforraljuk. Ha forralás alatt nem fut össze, akkor igazán jó az alapanyagunk. Ezután sűrű szitán átpasszírozzuk. Az így nyert anyag 1L-re 1/2 kg darált vagy nagyon apróra vágott petrezselyemgyökeret számítva összefőzzük-sűrítjük úgy, hogy a savanyított tej a fele mennyiségére csökkenjen (tehetünk mellé kevés zeller zöldet is). A hurut gyakorlatilag kész is van. Ennek a tetejére petrezselyemzöldet teszünk, felmelegítjük és ezt a levest kaptuk Feketelakon.

A vacsora alatt és után Küsü atya székely viccekkel szórakoztatta a társaságot, amelyik a mai napon 34,5 km-t húzott le és ma éreztem először úgy, hogy elfáradtam. Jól aludtam.

Nekem még alvás előtt néhány vízhólyag erejéig be kellett mosakodnom..., majd térdfájás ellen kaptam egy fájdalomcsillapító masszás krémet.

 

Icának már eddig is sokat fájt a lába, nagyon be volt dagadva. Többször érezte úgy, hogy nem fog tudni továbbjönni. Szerencsére mindig volt valaki, aki túllendítette ezeken a nehézségeket, és az utolsó pár nap - ahogy közeledtünk Csíksomlyóhoz - a lábfájása is elmúlt.

Judit lába azonban egyre rosszabb lett. Nagyon sok vízhólyaggal kellett szegénynek megküzdenie. Sajnos a helyzet nála egyre rosszabbodott. Itt még szerencsére tudott jönni velünk.